Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4-5-6

2011.01.08

 4. fejezet


Újjáéledve...

 


   Hol vagyok? Mi történt velem? Testem pehelykönnyű és alig emlékszem valami. Valami történhetett velem, de vajon mi? Szememet nem tudom kinyitni, érzem, hogy valami perzseli. A testem vajon mozog? Óvatosan mozgattam meg ujjaimat, amik sikeresen, fájdalom nélkül emelkedtek fel-alá. Csuklóm következett, azt is megforgattam, s megkönnyebbülten fogtam fel, hogy az is rendben van. Eközben lábfejemet is megmozgattam, s miután azt is megtapasztaltam, hogy tudom mozgatni, karjaimat emeltem fel és hajlítottam be óvatosan. Sikerült, s ezután következtek a lábaim. Azt is tudtam épséggel mozgatni, és utána lassan, de magabiztosan nyitottam ki a szemeimet. fehér plafonnal találtam magam szembe, de fogalmam sem volt, hogy kerültem fehér plafon alá. Fel kéne ülnöm, gondoltam. Fejemet kicsit megdöntve ültem fel, kezeimet a combom alá fontam, hogy megtartsam lábaimat. Hajam az arcomba omlott, amikor felültem és egy türelmetlen mozdulattal hessegettem ki őket. Hol vagyok? Alaposan néztem körül a szobában és számomra teljesen új dolgokba botlottam. Egy ágyon feküdtem, piros takarók és párnák között. Fura érzés töltött el. Miért emlékszem úgy, hogy a szobám ennél sokkal nagyobb volt? Az ágyam is sokkal kisebb, és arra emlékeztem, hogy a takaró és a párna rózsaszín színű volt. Nem értem. 
   Az ágyam mellett egy fehér szekrény állt, és rendkívül egyszerű. Különös. Az ajtóm se a megszokott mályvaszínű volt, hanem vörös. Az ajtó mellett egy asztal állt, piros-fehér színben és a tetején egy lámpára emlékeztető fehér tárgy volt, mellette pedig egy különös, téglalap alakú, szürke, lapos valami. Az vajon mi? A falakon képek voltak, egész érdekesen: mindegyik ferdén állt, és nem volt képkeretük, minta valami ragasztós papírdarabbal lettek felhelyezve a falra, ráadásul a képeken észrevett emberek közül sok nagyon bizarr külsőt vett fel. Kik ezek vajon? Az asztal mellett egy hatalmas tükör állt, így megpillanthattam magamat. Felsikoltottam. Ugyanúgy nézek ki, mint régen, csupán az volt a különbség, hogy hajam rövid volt, vállig ért. Arcomon furcsa kifejezés ült, vállam meztelen volt. Lenéztem magamra. Egy piros pántos póló és egy fehér rövidnadrág volt rajtam. Sose tudtam, hogy van ilyenem, ez különös. Lassan kászálódtam ki az ágyból, hogy megnézzem magam a tükörben. Fiatalabbnak tűntem, körülbelül két évvel. Hol lehetek? De viszont át kéne öltöznöm, így nem mutatkozhatok édesanyámék előtt. Óvatosan nyitottam ki a szekrényt, mintha meg akarna harapni, de volt is rá okom. A szekrényben polcok helyezkedtek el, mindenféle színes anyagokkal a tetején. Istenem. Félénken emeltem le egy fehér ruhadarabot az egyik polcról, és a mellette lévő halomról pedig egy pirosat. Remélem, jól illenek egymáshoz. Leültem az ágyra és kezembe vettem mindkettőt, hogy alaposabban megvizsgálhassam őket. A fehér egy nadrág volt, a piros pedig egy feelső. Fel kéne vennem. Óvatosan öltöttem le magamról a nadrágot és a pólót, és húztam fel a másik kettőt. A tükör elé lépve úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi bohóc. Még sosem mutatkoztam így, mit fog szólni édesanyám? Kéne egy fésű, ha bár a szolgáló lányok nem segítenek nekem. Ekkor kopogtak és én ijedten hajítottam el a fésűt, amit most vettem fel asztalomról. Megigazítottam a ruhámat, majd megköszörültem a torkom és kinyögtem a 'Szabad' szót. Egy szőke, hosszú hajú ember lépett be az ajtón. Első gondolatom az lett volna, hogy ő egy nő, de miután alaposabban megvizsgáltam, rá kellett döbbennem, hogy ő bizony fiú. 
- Szia, hugi - köszönt vigyorogva. - Mi az, miért állsz úgy ott, mintha karót nyeltél volna? 
- Parancsolsz? - döbbentem meg. 
- Sakura, itt vagy? - lépett elém, és párszor meglengette karját előttem. - Sakura, itt a bátyját Deidara, vétel!
Mit képzel ez magáról? De úgy néz ki, hogy ismerem. 
- Szia - nyögtem ki végül, és közvetlen ezután ráharaptam a nyelvemre. 
- Oké, nincs semmi baj, csak korán van még, igaz? - kacsintott rám és elindult kifelé a szobából. - Egyébként anya üzeni, hogy kész a reggeli. 
Anya? - kérdeztem magamtól. Milyen megszólítás ez? Bólintottam végül, és fésűmet ismét a kezembe véve, megfésültem a hajamat. Furcsán nézek ki. Olyan szokatlan. Ránéztem az asztalra, ahol három fénykép állt. Az egyiken négy ember állt; felismertem magamat és ezt a Deidarát, a vállunkat fogó embereket viszont nem. Vajon kik ezek? A következő képen egy fiúval voltam. De ez vajon ki? Szőke volt és kék szemei. Nevetett, de olyan széles mosolyt, mint az övé, még nem láttam. Biztos jóban vagyunk. Ezután a következő képre esett tekintetem. Azon egy kisebb csoportot vettem észre, nyilván a barátaim, ugyanis közöttük voltam én is. Nevetve karoltam át az egyik lány vállát, miközben egy fiú haját borzoltam össze. Vajon fogok velük találkozni? Ekkor viszont villámként hasított belém Deidara mondata. 

„- Sakura, itt vagy?"

 

Sakura... szóval a nevem nem változott, én viszont nagyon is sokat. Mi történhetett? Talán ez az egész csak egy álom volt? Mi történt? Összerezzentem, mikor lentről a nevemet kiáltották. Gyerünk Sakura, szedd össze magad! Vettem egy mély levegőt és kifújtam, lassan, egyenletesen, majd kinyitottam az ajtót és lementem a lépcsőn. Minden enyhe kapucsínó színű volt, a padlót barna járólapokkal rakták ki.
- Sakura - hallottam hirtelen egy hangot a hátam mögött és ijedten fordultam meg. Egy nő állt az ajtóban, miközben egy tányért törölgetett. Rózsaszín haja volt, akárcsak nekem, zöld szemei kíváncsian csillogtak. 
- Ööö... - Zavartan kezdtem el fészkelődni. - Szia. 
Döbbenten vettem tudomásul, hogy a szókincsem más. 
- Jól érzed magad? - kérdezte a nő. - Furcsán viselkedsz. 
- Nem, semmi, jól vagyok, igazán - ráztam meg a fejem és mosolyt erőltettem az arcomra. A nő elmosolyodott, majd hátat fordított és visszament a szobába, ahonnan kijött. Ő vajon ki volt? Úgy nézett ki, mintha az anyám lenne, de nem őrá emlékeztem. Furcsa. 
- Szervusz, csillagom - lépett elém egy férfi és megcsókolta a homlokon. Te jó ég! - Hogy aludtál? Kicsit fáradtnak tűnsz. Még szerencse, hogy hétvége van, nem? De készülsz valahova?
- Ne... - kezdtem volna el, de aztán gyorsan megráztam a fejem. - Vagyis igen, megyek, találkozok a barátaimmal. 
- Ja, értem - bólintott mosolyogva a férfi. - Érezzétek jól magatokat, de ne nagyon császkáljatok, mond meg Narutónak és Hinatának, hogy szívesen látjuk őket ma vacsorára.
- Rendben, megmondom - bólintottam és cipőmet felhúzva kimentem a házból. Én okos, azt sem tudom, hol vagyok, hogy akarnék elindulni bármerre is? Azt sem tudom, hogy ezek kik voltak, azt sem tudom, ki az a Naruto és ki az a Hinata, mit vár tőlem az élet? Segítséget kell kérnem valakitől, de kitől? Mondjuk ez az utca nagyon ismerős, mintha jártam volna már itt. Elfordultam jobbra és kissé félszegen mentem előre, alaposan nézelődve. Kéne keresnem egy temetőt. 
- Elnézést - állítottam meg egy megszeppent nőt. Szorosabban húzta magához könyvét, nagy szemei még nagyobbnak tűntek hatalmas lencséjű szemüvege mögül, kócos haja ziláltan omlott szét a kontyból. 
- Tudna nekem segíteni? - kérdeztem udvariasan, s ő félénken bólintott. - A temetőt keresem.
A nő felemelte csontos kezét és balra mutatott el. 
- A-aztán forduljon jo-jobbra - motyogta és elfutott.
- Köszönöm - kiáltottam még utána és elszaladtam arra, amerre mutatta. Az utca végénél jobbra kanyarodtam és egyből megpillantottam a temető kapuját. Felismertem. Sokszor jártam már itt. A kapu előtt megálltam, ahol láttam, hogy néhány őr álldogál. A francba. Kezemet a fejemhez kaptam és ütögetni kezdtem. Mit gondoltam, úristen. Csúnya szavakat sosem használtam még, ez borzalmas, ez a környezet és életváltás nem tett jót nekem. Elindultam jobbra, s megálltam az egyik fa előtt, ami a temető falánál nőtt. Fára kell másznom. Karomat kinyújtva ugrottam egyet és elkaptam egyik ágat, majd felhúzva magamat, átugrottam a falra. Karomat kinyújtva egyensúlyoztam, majd mikor stabilan álltam, leugrottam a földre, bent a temetőben. Remélem, ezt senki nem látta, mert akkor nagy bajban leszek. Elindultam a sírok között, s megpróbáltam visszaemlékezni a temetőre. Jobbra fordultam be, elkanyarodtam balra, leveleket tapostam, végül egy elkerített részhez értem. Nyikorogva nyílt ki a kapu és én léptem be rajta. Vajon az én sírom itt van? Kíváncsian indultam el és vágtam át a tujákon, amikor egy hatalmas, hófehér márványsírkövet pillantottam meg. Oldalába egy angyal volt faragva, mely könnyezett. Fantasztikusan gyönyörű volt. Közelebb mentem hozzá, hogy jobban megnézzem a feliratot. A nevem évtizedek, esetleg évszázadok óta sem kopott és ezt nagyon furcsának találtam, de örültem is neki. Szemet behunytam, s visszaemlékeztem temetésem napjára...

 

 

„Fekete esernyők százait látom magam előtt. Vajon mi történhetett? Látom, hogy az emberek, fekete ruhákban állnak, esernyőkkel védekezve az eső ellen. Sírnak. Ez a rengeteg ember sír, s egy gödröt állnak körbe. Mint valami temetés. Mi történhetett? Hallom léptek zaját. Négy ember, egy fehér koporsót hozott, melyen szalagok függtek. Valakit temetnek. De kit? A koporsót lerakták a gödör mellé. Vajon ki lehet benne? Közelebb kerültem a koporsóhoz, szinte lebegtem. Borzadva olvastam el a feliratot.

Haruno Sakura

 

Meghaltam? De hogyan? Mit keresek egy koporsóban? Körülnéztem, s egyből megpillantottam édesanyámat és édesapámat, az Uchiha családot, a szolgálólányokat és még nagyon sok fontos embert. És [...]. Ott állt bátyja mellett és csak bámult a semmibe. Kezében egy nyakláncot tartott, s egyből felismertem: az én nyakláncom. Mindig azt hordtam. Egy ezüstláncon, egy apró cseresznyevirág, rózsaszín gyémánttal a közepén.  A nyakláncom egy vörös rózsát tekert körbe. Szeretett ő engem egyáltalán? Ha igen, milyen érzés lehet most neki? Arca nem árul el érzelmeket. Mit érezhet? [...]...
A koporsót a gödörbe rakták, mikor véget ért a pap beszéde, s mindenki egyesével ment oda, hogy a kezében tartott virágot bedobja. Nem sírtam. Gondolkoztam néhányszor azon, hogy milyen lehet az embernek a saját temetésén megjelenni, s most már tudom. A koporsómat beásták, s néma csönd következett. Én csak egy dologra tudtam gondolni.

 

Eltemettek..."

 

Felnyitottam a szemeimet, s szívem kétségbeesetten dobogott. Nem emlékszem, hogy ki volt az, aki a nyakláncommal a kezében állt. Ki lehetett az? Emlékszem még arra, hogy fekete haja és szemei voltak, de a nevére és teljesen pontosan a külsejére nem emlékszem. Ez aggasztó. 
Hirtelen valaki meg megérintette a vállamat, s én ijedten fordultam hátra. Ledermedtem a személytől. Konan állt előttem teljesen életnagyságban, gügye mosollyal az arcán. 
- Haruno Sakura - mosolyodott el. - Hát ismét találkozunk? 
- Konan - suttogtam és megöleltem. - Hihetetlen, hogy még mindig emlékszem rád. Meg a volt életemre is. 
Konan elmosolyodott. 
- Hát igen - motyogta. - De amint látom, elfelejtetted, hogy éledtél újjá.
- Valóban - bólintottam. - Felébredtem és hirtelen egy ágyban találtam magam. Egy teljesen ismeretlen és szokatlan szobában.
- Tudod, hogy most mennyit írunk? - kérdezte Konan. Megráztam a fejem. - Több mint száz év telt el a halálod óta.
Eltátottam a számat és hitetlenkedve néztem Konanra. Több mint száz év?
- Hány éves vagyok? - kérdeztem. 
- 17 - felelte Konan.
- De hát... - Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. - Miért hagytam ki ennyi évet? Miért nem közvetlenül a halálom után születtem meg? 
- Azért, mert nem haltál meg egyből, egy kicsit vissza is tértél, mint szellem, és onnan léptél tovább - felelte Konan, de egy kukkot sem értettem belőle.
- Mostanában nagyon furcsa szavakat használok - jegyeztem meg. - De még valamit nem értek. 
- Micsodát?
- Azt, hogy amikor ma felébredtem, miért nem csecsemő voltam? Belecsöppentem egy 17 éves lány életébe, aki én vagyok, de még sem tudok semmit sem magamról. Miért hagytam ki 16 évet?
Konan elmosolyodott. 
- Nem tudom - felelte. 
- Mi az, hogy nem tudod? - csattantam fel.
- Erre magadnak kell rájönnöd - mondta, s kezeim ökölbe szorultak. Hogy jöjjek rá a válaszra? Mit kell tennem? Úgy érzem magam, mintha egy oxigén nélküli ládába zártak volna, ahonnan kétségbeesetten próbálok kijutni, de sehogy sem megy, hiába sikítok torkom szakadtából, de még csak felém sem fordul senki. Ismét síromra néztem. Emlékszem régi életemre, de hogyan? 
- Van még egy kérdésem - motyogtam.
- Miért emlékszel a régi életedre? - kérdezte mosolyogva Konan, s én meglepődtem, de nem tettem szóvá.
- Igen - bólintottam, s valahogy sejtettem a választ.
- Erre is magadtól kell rájönnöd. - Tudtam, hogy ezt fogja mondani.
- Miért? - kérdeztem vékony hangon. - Miért nem tudhatom meg most azonnal?
- Akkor nem lenne semmi értelme annak, hogy megmutattam a régi sírokat - nézett rám Konan. Értem. Szóval van valami kapcsolat közöttem és azok az emberek között. De mi? Erre kéne keresnem a választ? Lehorgasztottam a fejemet, majd hátat fordítottam Konannak. 
- Én most megyek - mondtam. - Majd még találkozunk. 
- Rendben.
Sietős léptekkel indultam el a kijárat felé, de akkor megpillantottam egy embert. Ősz haja volt, összekulcsolt ujjakkal állt egy sírkő előtt. Lábam magától indult meg a férfi felé, azt sem tudtam mit csinálok. Mikor odaértem hozzá, ő kíváncsian pillantott fel, s elmosolyodott. Fél arcát a kabátja gallérja fedte el, s mikor alaposan megvizsgálta az arcomat, lenézett a sírkőre. 
- Ismerlek? - kérdezte.
- Nem - feleltem.
- Nem baj az - legyintett. - A nevem Hatake Kakashi.
Kezét nyújtotta, s mikor én elfogadtam, ledermedtem. Hatake Kakashi. Ismerős ez a név, de honnan? S akkor eszembe jutott...

„Az eső megint rákezdett, de engem nem ért el. Mintha egy láthatatlan pajzs védett volna meg, mintha az esőcseppek ártottak volna nekem. Konan sem ázott el, végül egy fehér márványsírkő előtt állt meg, s helyet szorított nekem. 
- Ő itt - mutatott az írásra. - Hatake Kakashi. Száz éve halott. Meggyilkolták, mert ő volt a trónörökös. Lehet, hogy vele is fogsz találkozni. 
- Értem - motyogtam."

  Nem hoztam ezt szóba, hisz nem ismerem, lehet, hogy nem ő az az ember, akivel esetleg találkoznék, és furcsa lenne, ha szóba hoznám ezt az egészet. Kíváncsian fürkésztem az arcát, majd a sírkőre meredtem. 
- Ő kicsoda? - kérdeztem.
- Egy ismerősem, akivel régen sokat veszekedtünk. Húsz évvel fiatalabb volt nálam és mindig a fejemhez vágta, hogy bár meghalnék. Azt mondta, hogy én előbb fogok meghalni, mint ő és akkor már nem fogok neki keresztbe tenni. Néhány hónapja halt meg, s mikor a sírjához jövök, mindig elmotyogom, hogy na, látod, ki halt meg előbb? - mondta. 
- Értem - motyogtam. 
- Téged, hogy hívnak? - kérdezte hirtelen, s szembe jutott, hogy én nem mutatkoztam be. 
- Elnézést, milyen tapintatlan vagyok, a nevem Haruno Sakura - zavartan elmosolyodtam. 
- Ugyan semmi baj, de lassan menni kéne, mert esni fog. - Kakashi ránézett az égre. - Egyébként nagyon ismerős a neved.
- Honnan? - kérdeztem, s akkor elhatároztam magamban, hogy én is megemlítem elméletemet.
- A régi sírkövek között jártam és a te nevedet láttam. Talán rokonod? - kérdezte gyanúsan méregetve engem.
- Lehet, nem tudom - mondtam zavartan, s több szó nem esett köztünk, amikor kiértünk a temetőből. Ott búcsút mondtunk egymásnak, majd hazafelé vettem az irányt, de megtorpantam. Azt sem tudom, hol lakom. Visszaemlékeztem arra az útra, ahonnan jöttem, s kissé bizonytalanul indultam el balra, s követtem az ösztöneimet. 


  Eltévedtem, be kellett látnom. Egy nagy fehér épület előtt haladtam el, pedig azt nem is láttam. Nem tudok sehogy sem üzenni senkinek, nincs nálam semmilyen kommunikációs eszköz igaz, csak a levelet ismerem, mást nem. De nincs nálam se toll, se egy ósdi pergamen. Kétségbeesetten tekintgettem körbe, s akkor megpillantottam egy elkerített részt, ahol különböző fa építmények álltak. Odamentem a kapujához és finoman belöktem. Volt egy kis négyzet alakú építmény, amiben homok volt, mellette egy torony, amire biztosan fel lehetett mászni, ugyanis egy létra volt mellette. A távolban néhány pad állt, mellettük pedig egy piros korlát, mögötte pedig két ülés, amik láncon lógtak egy piros, magasított korlátról. Vajon mire kell azt használni? Kíváncsian indultam a szerkezethez, s finoman érintettem meg a láncot.
- Mi van kislány, nem láttál még hintát? - hallottam a távolban néhány hangot, de nem figyeltem rájuk. Óvatosan ültem bele a hintának nevezett valamibe, s az egyensúlyomat kicsit elveszettem, így majdnem hátraestem. A távolban nevetés hallatszódott. Karjaimat átfontam a láncon és a földre pillantottam. Homok volt alattam. Ekkor léptek zaját hallottam és ijedten emeltem fel a fejemet. Két fiú és egy lány igyekezett felém, de nem ismertem fel őket. Kik ezek vajon? 
- Csá Haruno - köszönt az egyik fiú és én értetlenkedve néztem rá.
- A nevem Sakura - szólaltam meg.
- Nekünk Haruno vagy, világos? - kérdezte gúnyosan a lány. - Úgyhogy ne játszd itt az ártatlan kislányt, nagyon jól tudod, hogy miért jöttünk ide.
- Igazság szerint fogalmam sincs - ráztam meg a fejem és felálltam.
- Figyeljétek, milyen keménynek akar látszani - nevetett fel a másik fiú. - Ez benned a hiba Haruno, hogy túl sokat képzelsz magadról, pedig csak egy senki vagy! Ha nincs veled az Uzumaki meg a többi félnótás egy kis gyenge lány vagy. 
- Ugyan, kérlek, Haruno egy kissé génhibás is - nevetett fel a lány. 
- Meg agyilag is sérült - jegyezte meg az egyik fiú, s kissé meginogtam. Hogy vághatnak ilyeneket a fejemhez? Mit ártottam én nekik?
- Mit ártottam nektek? - kérdeztem halkan, mire mindhárman felnevettek. 
- Hogy mit? Haruno, azt kérdezed, hogy mit ártottál nekünk? - nevetett a lány. - Haruno, veled az alap baj az, hogy élsz. Mondjuk az még nem is lenne annyira nagy baj, ha nem mindig miattad szívnánk meg minden gaztettet.

Hátráltam egy lépést, amikor közeledni kezdtek felénk. A fiúk az öklüket ropogtatták, mire szívembe félelem nyilallt. Mit akarnak csinálni? Az egyik fiú elkapott hátulról, míg a lány beleütött a gyomromba, s én vért köhögtem. Ne bántsatok! Kérlek. A mögöttem álló fiú erőszakosan csavarta hátra a kezemet. A fájdalomtól felsikoltottam. Felemeltek, s én kapálózva ellenkeztem, de ők végül lefektettek a padra, s letépték a felsőmet. Sikítottam kapázódtam, küzdöttem, hogy engedjenek el, de mindegyik csak nevetett, s fájdalmas ütéseket adtak. Könnyem kicsordult, ismét felsikítottam, amikor csuklómat erőszakosan nyomták le a padra - az egyiket egy éles tárgy is súrolta. Éreztem, ahogy kioldják a nadrágomat, s azt is letépni készülik rólam és szemeim ijedten pattantak ki. Tovább ficánkoltam, s mielőtt mindentől megszabadíthattak volna, egy kiáltás hangzott.
- Hé, engedjétek el! - hallottam a kiáltást.


5. fejezet

 

Titkok, miket ők mondanak...

 

   Egy szőke hajú fiú futott felénk, s egyből felismertem. Ő volt az, akit a szobámban, azon a képen láttam. A mosoly, amit akkor láttam nem volt meg, helyette egy ijedt, aggódó arckifejezés jelent meg. Jobbján egy lány jött, hosszú kékes haja vadul szállingózott a levegőben, arcán kétségbeesés uralkodott.

   Mikor elénk értek, lefékeztek és dühös pillantást vetettek az előttem állókra, bár a lány tekintete inkább félénk volt. Lassan elindult felém, de a lány útját állta. 
- Állj félre Kin - hallottam a fiú hangját. 
- Ugyan Uzumaki, csak nem megmenteni jöttetek a kis barátnőtöket? - kérdezte kajánkodva az egyik fiú. Uzumaki? Most már tudom kiről beszéltek, hogy kiről beszélt az a férfi otthon és, hogy kiről beszélt Konan a temetőben. Uzumaki Naruto, meggyilkolták trónöröklés miatt. 
- Azért jöttünk, hogy móresre tanítsunk titeket - felelte Naruto. Móresre? Miről beszél ez? Láttam, hogy a lány félre tolta Kin-t és mellém lépett, aggódó pillantással. 
- Jól vagy? - kérdezte tőlem és felállított.
- Persze - nyögtem ki és elfutottunk Kinék mellől. 
- Nem úsztad még meg Haruno - emelte fel a fejét az egyik fiú. 
- Fogd be Dosu, csak bajt hozol magadra - gúnyolódott Naruto és akkor Dosu megindult felé. Naruto kitért az ütése ellen és gyomorszájon vágta Dosut, mire ő összerogyott. Naruto elégedetten elvigyorodott, majd intett a mellettem álló lánynak, hogy induljunk el, s mi így is tettünk. Ő háttal nekünk követett minket, hogy szemét rajta tartsa Dosuékon, majd mikor a következő utcába értünk, mellénk lépett. 
- Látom visszatértél, Sakura - szólalt meg Naruto. 
- Valóban - bólintott a lány is. - Épp ideje volt már.
- Miről beszéltek? - kérdeztem halkan.
- Tudod a nevünket? - nézett rám Naruto, s én megvontam a vállam.
- Te Uzumaki Naruto vagy, igaz? - Naruto bólintott. - Te meg...
Hirtelen nem ugrott be semmi, de ahogy lassan, apránként végig gondoltam, hogy mikor hallottam, beugrott valami.
- Hinata. - A lány bólintott. - Hyuuga Hinata, igaz? 
A lány ismét bólintott, s én elmosolyodtam. Ők ezek szerint ismernek engem.
- Konantól hallottál rólunk, igaz? - kérdezte Hinata és én egy pillanatra megremegtem. 
- Ismeritek őt? - néztem rájuk. Naruto egy kovácsoltvas kapun vezetett be minket egy takaros udvarba, aminek közepén egy hatalmas ház állt. Vajszínű volt, ablakai hatalmasak voltak, néhányban egy cserép virág állt. Mielőtt tovább bámészkodhattam volna, Hinata megragadta a karomat és Naruto után eredtünk, aki nem a házba, hanem a hátsó kertbe vezetett. Itt lakik? Hinatával és Narutoval egy fa alatti padra telepedtünk le, ahol Hinata egyből rám nézett. 
- Konan minket is átkísért a következő életünkbe - magyarázta. - Mi is meghaltunk, akárcsak te, és ugyanúgy végződött a dolog, mint nálad. 
- De hát... - kezdtem el és megráztam a fejem. - Ti előbb csöppentetek bele ebbe az életetekbe, nem? 
- De igen - bólintott Naruto.
- És én miért nem?
- Azt nem tudjuk - felelte Hinata homlokráncolva. - Figyelj. Tegnap felkerestük Konant, azt mondta érzi, hogy hamarosan visszatérsz...
- De eddig is itt voltam - szakítottam félbe. - Miért hagytam ki 16 évet?
- Honnan tudjuk? - csattant fel Naruto. - Mindegy is. Figyelj! Az alatt a száz év alatt egyszer már újjászülettél, de arra nem emlékszel, ne kérdezd, hogy miért, nem tudjuk.
Ez meg miről beszél? És miért van az, hogy itt senki sem tud semmit? Az egész olyan igazságtalan. Jobb, ha inkább nem kérdezek semmit. Elfordítottam a fejemet és most a közeli fára tekintettem. A szél meglengette lombjait, majd egyik virágát lefújta. Ismét Hinatáékra néztem. 
- Értem - mondtam.
- Meg kell neked mutatnunk mindent - mondta Naruto. - Ki kicsoda és, hogy szoktál viselkedni.
- Azt használod? - kérdezte Hinata. Naruto bólintott és én felvontam a szemöldököm. Miről beszélnek? Egyszerre álltak fel és indultak el a ház felé, engem magukkal húzva. 
- Tudok egyedül is járni - szabadítottam ki karomat Naruto szorításából. 
- Jaj, bocs - vigyorodott el Naruto, s csak most tudtam megállapítani, hogy ő tényleg az a fiú, akit a képen láttam. Szemem sarkából észrevettem, hogy Hinata halványan elmosolyodott, majd kinyitotta a hátsó ajtót és beengedett minket. A ház belülről még szebb volt. Az egész halványkék árnyalatot vett fel, a falak halvány kávészínűek voltak, a bútorok fehérek. Hinata mosolyogva felém fordult.
- Én itt lakom - mondta. 
- Szép ház - szóltam elismerően, mire ő elmosolyodott, majd elindult felfelé a lépcsőn és nyitott be az utolsó szobába. Naruto egyből ledobta magát az ágyra, míg Hinata elhúzta a sötétítőket és kinyitott az ablakot, az ajtót pedig becsukta. 
- Ülj le - tolt mögém egy széket és én leültem rá, majd tovább vizslattam a szobát. Hinata ízléséről árulkodott, igaz, nem ismerem teljesen, de ahogy ránézek Hinatára, érezni lehet, hogy ez az ő szobája. Elmosolyodtam, majd Hinatára néztem, aki most az ablakhoz lépett és kinézett az ablakon. 
- Rendben - bólintott. - Apámék elmentek, csinálhatjuk Naruto-kun. 
- És Neji vagy Hanabi? - kérdezte. 
- Neji-san miatt nem kell félnünk, Hanabi pedig elment apámékkal - legyintett Hinata és félénken rámosolygott Narutóra. Én ide-oda kapkodtam közöttük a tekintetemet, majd én is felálltam, amikor az ajtóhoz léptek. Hinata kinyitotta, és mindannyian kimentünk, egyenesen le a lépcsőn. Kíváncsi voltam, hogy mire készültek, s ez még jobban fokozódott, amikor a pince felé mentünk. Én legalábbis erre gondoltam. Egy magas, hosszú, barna hajú fiú az utunkat állta. Egy könyvet tartott a kezében, amit most összezárt és mosolyogva pillantott Hinatára.
- Csá, Naruto - köszönt Narutónak - én legalábbis erre következtettem -, majd kezet fogott vele. - Hello, hugi, mi járatban.
- Megyünk, van egy kis dolgunk. - Észrevettem, hogy óvatosan felém int a fejével, mire a fiú mindent értően bólintott. 
- Nem jössz ma ki a pályára Neji? - kérdezte vigyorogva Naruto. 
- De megyek, csak van előtte egy találkozom Tentennel is - felelte Neji.
- Sok sikert - mosolyodott el Hinata és arcon csókolta Nejit, majd Narutóval és velem együtt lementünk egy lépcsőn. 
- Ő ki volt? - kérdeztem, amikor leértünk a poros pincébe. 
- A bátyám - felelte Hinata. - Narutóval jó barátok. 
Bólintottam. Hinata megállt egy henger alakú oszlop előtt, míg Naruto elindult balra, ahol aztán megállt és valamit bekapcsolt. A henger alakú oszlop hirtelen kigyulladt halványkék színűre. 
- Ez micsoda? - kérdeztem halkan.
- Egy időgép - felelte Hinata és kinyitotta a fülke ajtaját és megnyomott egy fehér gombot, mire egy kis vezérlő bukkant elő. Naruto belépett mellénk, majd lekezdte nyomogatni a vezérlőt. Tizenhat évvel ezelőtti időpontot állított be, majd megnyomott egy kicsit piros gombot. Féltem. Ez egy időgép? Akkor visszamegyünk tizenhat évet? Kétségbeesve pillantottam Hinatára, aki most bíztatóan rámosolygott, majd mielőtt megszólalhattam volna, egy erős rántást éreztem és elnyelt valami. Összeszorítottam a szemeimet, amikor megpillantottam egy hirtelen jött fényt, mely égette szememet. Kezeimet magam elé kaptam, az áramlat sodort. Könnyem folyni kezdett, majd olyan hirtelen éreztem magam alatt talajt, hogy összerogyott a térdem. Mikor kiegyenesedtem, Hinata és Naruto már mellettem állt. Letöröltem könnyeimet, majd körülnéztem. Egy kórházban lehettem, ugyanis mindenhol orvosok rohangáltak. Naruto megindult a szemközti ajtó felé és óvatosan benyitott. A kórteremben egy nő feküdt az ágyon, egy kislánnyal a karjában. Egyből felismertem azt a nőt, akit otthon láttam. 
- Ő az anyád - súgta a fülembe Hinata. - Aki a kezében van, az pedig te vagy. 
Nem válaszoltam, elmerülve figyeltem anyámat, amint mosolyogva ringatott engem karjaiban. Az én arcomra is halvány mosoly szökött, ekkor Naruto megragadta a karomat és megint elsötétült minden. Ismét jött a vakító fény, nem kaptam levegőt, a könnyem kicsordult, végül egy réten találtam magam, oldalamon Narutóval és Hinatával. A réten én szaladgáltam, kisebb kiadásban, egy lánnyal és egy fiúval. Felismertem Narutót és Hinatát. Naruto arcán boldog mosoly ült, míg Hinata félénken pillantott a körülötte szaladgáló két kisgyerekre. Naruto odaugrott hozzá és nevetve emelte a magasba, mire Hinata felsikoltott és szorosan átölelte Naruto nyakát. Szemem sarkából észrevettem, hogy Naruto (az idősebbik) rávigyorgott Hinatára, ő viszont elpirult. Ismét a fiatalabbik énünket néztem, s láttam, hogy mindannyian a fűben fekszünk, hullámzó mellkassal. Elmosolyodtam, ekkor viszont rántást éreztem és minden elsötétült, s mikor talpam talajnak ütközött ijedten emeltem fel a fejemet. 
„- Sakura, már megint elaludtál? - kérdezte tőlem Asuma-sensei és szemrehányó pillantást küldött felém. - Ugye otthon nincs semmi baj?
- Nem, Asume-sensei, bocsánat, csak a szomszédok egész éjszaka buliztak és sajnos nem lehetett tőlük aludni - feleltem és megdörzsöltem a homlokomat. 
- Semmi baj. - Asuma ismét megfordult, majd folytatta a mondatot, amit most készült felírni a táblára. Hátrafordultam és rákacsintottam Narutóra és Hinatára, majd egy pacsit adtam a mellettem ülő vörös hajú lánynak. 
- Szép volt Sakura - mosolyodott el hátulról egy vörös hajú fiú és én elmosolyodtam. Régóta tetszett, nagyon jó barátok is voltunk, de én mindig arról álmodozok, hogy egyszer majd összejövünk. Persze, ezek gyerekes álmok, nem válhatnak valóra.
- Szerintem tetszel Sasorinak - jegyezte meg padtársam és vigyorogva fordultam vissza hozzá.
- Tudod, Karin, szép is lenne - mondtam és belekaroltam barátnőmbe. 
- Pedig ahogy néz téged. - Karin megcsóválta a fejét és tovább firkálgatta füzetének sarkát, ami már teljesen szamárfüles volt. Halványan elmosolyodtam, majd hátrapillantottam Sasorira. Most padtársával merült beszélgetésbe, olykor-olykor a füzetére pillantva, majd találkozott a tekintetünk, s én egyből lekaptam róla a szememet és ábrándozva temettem arcomat a tenyerembe, úgy támaszkodtam. 
- Látszik, hogy oda-vissza vagytok egymásért - bökött oldalba Karin, mire ugrottam egyet, s Asuma-sensei kíváncsian fordult felém. 
- Sakura - szólt rám és megköszörülte a torkát. - Tudom, hogy odáig vagy Sasoriért, de azért azt ne felejtsük el, hogy óra van, inkább a tananyagra figyelj és ne őt bámult. Ez ugyanúgy vonatkozik Sasorira is.
- Nem is bámultam - csattantunk fel mindketten.
- Á, nem csak majd kiesik a szemetek - nevetett fel előröl Ino és én kinyújtottam rá a nyelvemet. 
- Te beszélsz, kis pasifaló - kacsintottam rá, mire ő sértődötten elfordult, de utána egyből rám vigyorgott. 
- Hagyd Ino, ő utánad a második pasifaló! - vigyorodott el Temari. 
- Köszi - kiáltottam. - Jó vicc.
- Miért, Lee nem rád van kattanva? - kérdezte huncutul a barátnőm.
- Még szerencse, hogy egyel feledtünk jár és nem az osztálytársam, mert akkor itt őrülnék meg - fogtam közre fejemet. Két barátnőm felnevetett, majd miután Asuma-sensei rájuk szólt, ismét a tananyagba temetkeztek. 
- Örülsz neki mi, hogy össze lettünk vonva? - kérdezte kaján mosollyal az arcán Tayuya. Hogyne örülnék? Két évvel felettem jársz barátnőm, Sasorival vagy egy osztályban, ráadásul erre a napra össze lettünk vonva, gondoltam magamban. Rávigyorogtam Tayuyára, majd belecsaptam tenyerébe."

Újabb rántást éreztem, s egy kihalt erődítmény előtt találtam magam, Narutóval és Hinatával együtt. Az erődítmény ajtaja hirtelen kinyílt és néhány ember szaladt ki rajta, nevetve, egy-egy flakont tartva a kezükben. Egyből felismertem magamat, Narutót, Hinatát, Karint, Sasorit, Konant, Inót és Temarit, a többit nem ismertem. 
- Gondolom néhányat felismertél közülük - jegyezte meg vigyorogva Naruto. Akik hátul futnak, ők Deidara, Pein, Hidan, Tobi, Neji, Lee, Tenten, Suigetsu, Kiba és Gaara. 
- Aha - bólintottam és csak most döbbentem rá, hogy milyen sokan vagyunk. Kíváncsian meredtem utánuk, majd egy dühös ordítást hallottam, majd egy rántást. 
„- Ezt megúsztuk - fordult felém Naruto és belebokszolt a levegőbe, mire én megforgattam szemeim. 
- Örüljetek, hogy én itt vagyok - szólalt meg hátulról Kiba.
- Aha, persze - motyogta mindenki. 
- Ugye Gaara, hogy én voltam a legjobb? - vigyorodott el Kiba.
- Persze, Kiba, persze - morogta Gaara és én felnevettem. Annyira tipikus, a két legjobb barát. Mindig ezt csinálják, de már megszoktam. Futva menekültünk az erődítménytől, aminek belsejét épp most graffitiztük ki. Gondolom a tulaj nagyon örült. 
- Tök jók lettek azok a graffitik - szólalt meg mellőlem Sasori és én halványan elpirultam.
- Ja, szerintem is - mosolyogtam rá és hátrapillantottam. Barátaim eszeveszett tempóban futottak mögöttem, Kiba még mindig lökte a szöveget Gaarának, aki ennek persze nagyon örült, mellettük Karin és Suigetsu veszekedett, míg a többiek vigyorogva futottak. Ekkora idiótákat. Egyenesen az út szélén álló furgon felé igyekeztünk, amit aztán gyorsan kinyitottunk, s mikor mindenki beszállt, elindultunk. Sasori vezetett, én pedig melléültem és figyeltem a hátul nyomorodó barátaimat. Idióták."

Újabb rántást éreztem, s most már Hinatáék pincéjében voltunk.
- Remélem, ezekből rájöttél, hogy milyen is vagy, mert Hinata szülei hamarosan hazaérnek és ezt a gépet nem szabadna használnunk - vigyorodott el zavartan Naruto és kiszálltunk az időgépből. Forgott velem a világ, kicsit meg is tántorodtam, majd rávigyorogtam barátaimra. Nagyon megváltoztam, állapítottam meg magamban.
- Azt hiszem, képes leszek így élni - motyogtam, pedig nem voltam biztos benne. 
- A régi éned előbb utóbb vissza fog térni - mondta Hinata. - Addig is vigyázz Dosuékkal.
- Tényleg - kaptam a szón. - Velük mit csináltam, hogy ilyenek velem? 
Naruto és Hinata összenézett.
- Hát... - Hinata zavartan helyezte két ujját egymáshoz. 
- Mit csináltam? - kérdeztem ismét. 
- Hát, jó sok munkájuk útjába álltál - vont vállat Naruto. - De erre most nincs idő, Hinata szülei bármelyik pillanatban hazaérhetnek.
Naruto kitolt minket a pincéből, egyenesen ki a házból az utcára.
- Na-Naruto-kun, nem köszöntünk el Neji-santól - méltatlankodott Hinata.       
- NEJI! - kiáltotta Naruto, mire az ablakból Neji nézett ki ijedten. 
- Mi történt? - kérdezte. 
- ELMENTÜNK, SZIA - kezdett el integetni Naruto és elmentünk a ház elől.     


6. fejezet

Csodálatos érzés...
 


   Az utcára kilépve megcsapta az arcunkat a hideg menetszél, majd Narutoék - engem magukkal húzva- elindultak jobbra. 
- Hova megyünk? - kérdeztem riadtan.
- A temetőbe - felelte Naruto vigyorogva és én kíváncsian kaptam rá a tekintetemet. Zavartan nézelődtem a környéken, hisz még sosem jártam itt, de tudom, hogy itt laktam. Konohában. Akkor bizonyára a régi házunkat is megtalálnám - hacsak nem bontották le. Lassan egy nagyon ismerős környékre értünk, s egyből felismertem a falat, ami a temetőt kerítette körbe. Naruto nem vacakolt a kapuval, az egyik fára felmászott és kezét nyújtva Hinatának, majd nekem, felhúzott minket. Ráültem a falra és onnan figyeltem a temetőt. Az a rengeteg fa, ami a sírok között állt, lustán dőltötte ágait ode-oda, néha eltakarva a látókörömet. A temető kihalt volt, s egy megkönnyebbüléssel töltött el, bár annál a résznél, ahol a régi énem van eltemetve, nem fordul meg sok ember. Naruto leugrott a falról és a puha avarban ért földet, majd várakozóan pillantott ránk. Én egyből leugrottam, míg Hinata Naruto kezébe kapaszkodva csusszant le, s arcomra halvány mosoly szökött. Egyből elindultunk, s lábam automatikusan mozgott. Hamarosan elértük az elkerített részt, ahol sírjaink álltak. A kapu nyikorogva szólalt meg, mikor Naruto kinyitotta, mire mi egyből beléptünk. A gaz már teljesen benőtt egy-két sírt, s ezeket csak most volt alkalmam jobban megnézni. 
- Mit is keresünk itt? - kérdeztem halkan.
- Konant - felelte Naruto.
- És, ha nincs itt? - tettem ismét egy kérdést.
- De, biztos, hogy itt van - jelentette ki Hinata. Hangja megremegett, amiből azt tudtam kikövetkeztetni, hogy fél. Bár nem csodálom. Kezdett sötétedni, ha hisz a rémtörténetekben, akkor persze, hogy fél. Követtük Narutót, akinek ezek szerint eltökélt szándéka volt, hogy megtalálja Konant. Vajon ők is látják még? Bár szerintem igen.
- Ott van - suttogta Hinata és egy távolabbi pontra bökött. Konan egy sír fölött állt és azt vizslatta elmélyülten. Közeledő lépteink zajára felemelte a fejét és kicsit meglepett, de boldog mosolyt villantott felénk. 
- Sziasztok - köszönt halkan és ismét a sír felé fordult. Kíváncsian pillantottam a névre, de már annyira régi volt a sírkő, hogy nem tudtam elolvasni. Konan arcára pillantottam fel, akinek most egy könnycsepp gördült le az arcán és hitetlenkedve nézett rá, mikor ujjával letörölte azt. Most ránk nézett.
- Hogy-hogy itt vagytok? - kérdezte. 
- Beszéltünk Sakurával, megmutattunk neki mindent, amit tudtunk - felelte Naruto. 
- Értem - mosolyodott el Konan. 
- Te sírsz? - kérdezte Hinata. Konan szégyenkezve fordította el a tekintetét és finoman megrázta a fejét. 
- Dehogy. - Hallottam, hogy hangja remeg. - Mit szeretnétek tőlem? 
- Kérdéseket - válaszolta Naruto. - Tudod jól, hogy Sakurának szüksége van a segítségedre, hogy jobban be tudjon illeszkedni.
- Sajnálom, abban nem segíthetek - mondta Konan és elsétált.
- Miért? - kérdezte csendesen Hinata.
- Nincs itt az ideje - állt meg Konan. - Sajnálom. Majd, ha alkalmas lesz rá. Túl sok lenne az neki. 
Naruto és Hinata összenézett, majd csalódottan fújtattak egyet és hátat fordítottak Konannak. 
- Mindennek meg van a maga ideje - szólalt meg a nő. - Egyelőre még nem érkezett el a pillanat, hogy megmutassak Sakurának mindent, amit tudnia kell. Meg kell tanulnia élni ezzel.
- De akkor később fölösleges mindent megmutatnod neki - csattant fel Naruto, hangja visszhangzott a temetőben. Fogalmam sem volt róla, hogy miről beszéltek, de akármi is legyen az, szívem mélyén azt kívántam, hogy megmutassa. Kíváncsi voltam, pont, mint akkor, amikor megtudtam, hogy új életem van. Rengeteg kérdésre szeretnék választ kapni. Mert ez így nem mehet tovább. Bizonytalanul álldogáltam egyik lábamról a másikra, mígnem Konan megfordult és szomorúan nézett Naruto és Hinata után, akik már elindultak. A nő küldött felém egy barátságos mosolyt, majd elsétált a sírok mellett. Csalódottan meredtem utána, majd sóhajtottam és Narutóék után indultam. Néhány lépéssel voltam csak lemaradva tőlük, nem siettem, s ők sem álltak meg. Fejemet lehajtva lépkedtem az avaron, olykor-olykor az elhaladó sírokra pillantva. Nem tudtam, milyen a halál. Fogalmam sem volt róla, csak a szellemvilágot ismerhettem meg. Úgy érzem, lelkem egy része még hiányzik, amit meg kell találnom. Talán Konan tudja nekem azt megmutatni? Egyre hidegebb lett, s volt egy olyan érzésem, hogy keresnek. Hogy valaki kiáltja a nevem, s megfordultam, egyenesen arra a helyre nézve, ahol a sírom helyezkedett el. Egy fiú állt előtte, kezében rózsát tartva. Volt valami különleges benne, és amikor jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy mi. Átlátszó volt. Tudom, bizarr megfogalmazás, de ez volt az igazság. Láttam a mögötte tornyosuló csenevész fenyőfát. Haját mégis libbentette a szél, s akkor villámként hasított belém valami. Ez az a fiú, aki a temetésemen ott volt, akire nem emlékszem. Mit keres ő itt, vagyis a szelleme, mit keres itt? Kétségbeesetten kutakodtam Konan személye után, de csak akkor pillantottam meg, amikor a fiúhoz ért. 
- Sakura, gyere - hallottam egy hangot magam mögül, s csalódottan fordultam hátra, gyakran visszapillantva vállam fölött. El kell jönnöm holnap, hátha találkozom vele. De nem biztos, hogy lát bár, ha én láttam, akkor lehetséges. Lehorgasztottam a fejemet, majd Naruto kezébe kapaszkodva, felrugaszkodtam a falra és a fáról lecsúszva értem talajt. Fogalmam sem volt róla, hogy most mihez fogok kezdeni, de mikor Hinata megragadt a karomat, gondoltam, rá bízom. 

   Nagyon ismerős úton vezetett végig, aztán rájöttem, hogy miért: ezen az útvonalon jöttem a temetőbe otthonról, s később rá is jöttem, hogy Naruto és Hinata egyenesen haza veszik az irányt, ahol én lakom. Furcsállva néztem rájuk, fogalmam sem volt róla, hogy minek akarnak hozzánk menni. A szél erősen fújt, hajunkat megtáncoltatta. A távolban észrevettem egy fiút: Deidara volt az. Karba tett kézzel állt és nézett minket, majd elvigyorodott. Amint elé értünk, Narutóval kezet fogott, Hinatát meg arcon csókolta háromszor. Ennek mi értelme volt?
- Hol voltál hugi, egész nap mosogathattam helyetted - nézett rám. Én? Mosogatni? Segélykérően pillantottam két barátomra.
- Velünk volt, sétáltatunk, de most legalább tudod milyen érzés minden házimunkát neked végeznek - vigyorodott el Naruto.
- Kac-kac - fintorodott el Deidara. - Na, gyertek be, anya már halálra aggódta magát.
Deidara kinyitotta a bejárati ajtót és beterelt minket. A nappaliban anya és apa ült és mikor megláttak minket, egyből felpattantak. 
- Hol voltál Sakura? - rontott nekem anya
- Velünk volt, kicsit elszaladt az idő - mosolygott Hinata. Anya sóhajtott. 
- Maradtok vacsorára? - kapott a szón. - Ramen lesz.
Szemem sarkából észrevettem, hogy Naruto szeme felcsillant. Hát, persze, hisz imádja a rament. Fejemhez kaptam. Ezt meg honnan tudom? Hinata észrevette a mozdulatomat és most egy köszönés kíséretében feltolt a lépcsőn. Mögöttünk Naruto jött, Deidara pedig lent maradt. A szobámba lépve Naruto egyből becsukta az ajtót magunk után.
- Mit tudtál meg? - kérdezte egyből Hinata
- Tessék? - néztem rá értetlenkedve, hisz halvány fogalmam sem volt róla, mit akar ezzel mondani. 
- A fejedhez kaptál - emlékeztetett. 
- Ja - sóhajtottam. - Az jutott eszembe, hogy Naruto imádja a rament. 
Két barátom boldogan összenézett. 
- Kezd visszatérni az emlékezeted - vigyorodott el Naruto és egy fojtogató ölelés gyanánt zárt karjaiba. 
- Na, figyelj, bemutatom neked az alapdolgokat - emelte fel két kezét Hinata. - Tudod, mi a kedven mütyüröd?
Hogy mim? Mütyür? Értetlenkedő pillantásomtól sóhajtott, majd megcsóválta a fejét.
- Tudod, mi az a laptop? - kérdezte. 
- Ööö...
- Ez itt. - Hinata kezébe vette azt a szürke tárgyat, amit reggel láttam az asztalomon. - Ez itt a kedvenced. Itt kell kinyitni.
Hinata visszarakta az asztalra a laptopnak nevezett szerkezetet és két oldalán megfogta, mire kinyílt. Két részből állt, a vízszintes részen gombok helyezkedtek el, a függőlegesen pedig egy fekete téglalap. 
-  Ezek itt a billentyűk - mutatott a gombokra Naruto. - Ez pedig itt a képernyő - mutatott a téglalapra.
- Gyere, ülj le - húzta ki a széket Hinata, s én habozva ültem le. Két kezemet az ölembe helyeztem és elmélyülten figyeltem a laptopot. Naruto ekkor megnyomott egy sötétszürke gombot, amin egy majdnem teljes kör állt, a nyílásnál pedig egy egyenes vonal.
- Bekapcsoló gomb - magyarázta. A képernyő hirtelen kékes-zöldessé változott és egy aranysárga csík suhant át össze-vissza, majd egy kis négyzet jelent meg a közepén, alatta pedig egy sáv.
- Ez jelszavas? - akadt ki Naruto. - Nem emlékszel a jelszóra?
Megráztam a fejem. 
- Gondolkozz - utasított Hinata. - Mi az, amit szeretsz, vagy ilyesmi? 
Homlokráncolva fürkésztem a fehér sávot. Honnan veszik, hogy emlékszem a jelszavamra? Hisz azt sem tudom, mi az a laptop. Gondolkodtam, eszembe jutott mindenféle szó, ami csak úgy, felindulásból jelent meg a fejemben, majd hirtelen éles fájdalmat éreztem és fejemhez kaptam.
- Milyen szóra gondolsz? - kérdezte gyorsan Hinata. - Írd be!
Sasori... Sasori... Sasori... 
Remegő kezeimet a billentyűzetre helyeztem, majd hihetetlen gyorsasággal pötyögtem be a nevet, amire gondoltam. Meglepődtem, Narutóék viszont elmosolyodtak. Naruto megnyomott egy különös alakú gombot, mire egy kis kör jelent meg a képernyő közepén. Sávjában egy zöld vonal tekergőzött körbe-körbe, majd elsötétült minden és egy színes kép jelent meg.  Eltátottam a számat. 
- Ezt te festetted - mosolyodott el Hinata. 
- Nem csak ő, mi is - emlékezette Naruto. Jobban szemügyre vettem a képet és csak annyit tudtam kivenni belőle, hogy mindenféle színes folt virított egymásba mosódva.
- Milyen szép volt az a nap - vigyorodtam és kezemet a szám elé kaptam. 
- Haladás, haladás - vigyorodott el Naruto és összeborzolta a hajamat. 
- Kezdjük azzal, amit a legjobban szeretsz a laptopon csinálni - mondta Hinata, s én értetlenkedve, de ugyanakkor kíváncsian kaptam fel a fejemet.
- Msn - taglalta le röviden Naruto. Msn? Az meg micsoda? 
- Az msn, egy úgymond... öhm... chatelő izé - magyarázta Hinata, de szerintem sejtette, hogy ettől a választól nem lettem okosabb. 
- Embereket veszel fel és beszélgetsz velünk az interneten keresztül, ez megoldja azt, hogy nem kell folyamatosan találkoznotok - folytatta barátnőm. Értem és, hogy ezt kifejezzem, bólintottam. 
- Á, látom, automatikus bejelentkezés van, milyen furcsa, hogy itt Konohában is van msn - mondta Naruto.
- Örülj neki - mosolygott rá Hinata.
- Örülök is! - méltatlankodott Naruto. - Msn-en sokkal könnyebb tőled randit kérni, mint személyesen! 
Hinata meglepődött, Naruto meg elpirult. Hoppá, mik ki nem derülnek itt...
- E-eddig még so-sosem kértél t-tőlem randit - egyenesedett ki Hinata. Arca vörös volt, kicsit a térde is remegett. 
- Hát, igen, mert lehet, hogy nemet mondanál és... - Naruto zavartan megvakargatta a tarkóját, így jobbnak láttam, nem odafigyelni. A laptop fölé hajoltam, hogy megnézzem mi történt. Egy téglalap világított a képernyő alján, narancssárgán. Vajon, hogy kell megnézni. Minden féle gombot el kezdtem nyomogatni, majd mikor azt meguntam, egy billentyűk alatti fekete négyzetre tettem ujjamat és kezdtem el simogatni. A kis nyilacska a képernyőn megmozdult. Kezdek belejönni. Két gomb volt a „nyilacska mozgató" felett és most a baloldalit megnyomta, mire a narancssárga téglalap feltárult. Egy név volt a tetején. 
...:{$}...SaSori...{$}:...
Milyen furcsa jelek. De a betűt megláttam. Sasori. Elöntötte a forróság az arcomat és remegő kezekkel írtam be neki azt, hogySzia!, ugyanis ő is köszönt nekem. Szíveme hevesen kalapált, mikor elolvastam a következő üzenetét. 
- Hol voltál? ;)
Ez egy kacsintós fej akarnak lenni? Remegő kezekkel pötyögtem be következő üzenetemet. Hé, kezdek belejönni.
„- Naruto és Hinata itt van nálam, hallgattam a 'veszekedésüket'."
„- Min veszekednek?"
„- Naruto randit akart kérni Hinatától."
„- :D És miért nem teszi?"
„- Nem t'om, biztos gyáva? :P"
Ujjaim automatikusan emelkedtek egyik billentyűről a másikra, kezdem érezni, hogy az elveszett lelkem egy nagyon kis darabja visszazuhan a testembe. Elöntött a boldogság. Sokkal magabiztosabban írtam, a végén már Sasorival nagyon jó hangulatban beszéltünk. 
„- Nincs kedved holnap eljönni a pályára?"
Pálya? Biztos arról beszél, ahova Neji is megy.
„- De, szívesen megyek.:)"
„- Szuper! :D Hozd Deidarát is, de nem muszáj, lényeg, hogy te gyere. :$"
Jaj, de aranyos!
„- Dei, tuti, hogy fog jönni... :D Ahogy ismerem... Én mindenképpen megyek."
Kezdtem egyre jobban megkedvelni Sasorit, kíváncsi voltam, hogy milyen élőben. Nagyon jól elbeszélgettünk, észre sem vettem, hogy Naruto és Hinata abbahagyták a veszekedést és most vigyorral az arcukon figyelnek engem.
- Pasizunk, pasizunk? - kérdezte Hinata. - Na, majd holnap beszélsz vele!
- Vicces vagy - mosolyodtam el.
- Tudom - vont vállat Hinata. 
- És még egoista is - forgattam meg a szemeimet. Rá kellett jönnöm, hogy amióta -ismét- találkoztam Hinatával és Narutóval, egyre jobban hasonlítok az új életem béli Sakurára. Elmosolyodtam és mikor meghallottam a 'Vacsora' szót, mindhárman elindultunk lefelé. Az asztalnál Deidara és apa ült, míg anya a konyhában tevékenykedett. 
- Sziasztok! - köszöntünk. Mindhárman leültünk az asztal egyik oldalára, majd Deidarára pillantottam - úgy gondolom, érdemes lenne közölnöm vele, hogy holnap megyünk ki a pályára. 
- Beszéltem Sasorival - mondtam. Deidara egyből felemelte a fejét. 
- És? - kérdezte. - Mit mondott? 
- Holnap menjünk ki a pályára - feleltem. 
- Utána meg el fog vinni téged randizni - vigyorodott el bátyám, mire meglepődtem. Szemem sarkából észrevettem, hogy apakíváncsian felemeli a fejét.
- Ki visz el téged randizni, miért is? - kérdezte. 
- Sasori, az egyik osztálytársam - felelte Deidara. - De, hogy miért is, azt inkább nem mondom, Sakurának nem szabad megtudnia. Na, csak poénkodok. 
Fogalmam sem volt róla, hogy mit akart ezzel, de úgy látszik, jól szórakozott. Ekkor anya lépett be a szobába és rakott le egy tálcát az asztalra, melyen sok kis tál helyezkedett el. Naruto már a nyálát csorgatta, amin Hinata kuncogni kezdett és én is megengedtem magamnak egy apró nevetést. Mikor anya lerakta elénk az ételt, s miután mindenki leült, neki kezdtünk az evésnek. Csöndben telt, így én teljesen belemerültem gondolataimba...

Egy fiú, akiről semmit nem tudok, csak annyit, hogy Deidara osztálytársa és nagyon helyes, ahogy eddig láttam. Holnap mindenképpen beszélnem kell vele. Alig ismerem, máris szívem hevesebben ver, mikor meglátom a nevét, vagy rá gondolok, kezem remeg. Ez mit jelenthet?