Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


10-11-12

2011.01.08

 10. fejezet

 

Újabb kísértések...



    Karin lassan ült le mellém és nézett szemeimbe. Tudtam, hogy kiolvasta belőle, hogy valami bajom van. Lesütöttem szemeimet, de ő felemelte államat, hogy ránézzek. 
- Mi a baj? - kérdezte alig hallhatóan és megigazította szemüvegét. - Sasori?
- Dehogy - mosolyodtam el. Végül is igazat is mondtam. Vele semmi baj sincs. 
   El kéne mondanom Karinnak. Elvégre a legjobb barátnőm, Hinatával együtt. Szólásra nyitottam a számat, de egyből be is csuktam. Most mit tegyek? Tudom, hogy el kéne neki mondanom, de annyi bátorságom nincs. Bíztatóan szorította meg kezemet, melytől bátorságot kaptam.
- Néhány napja... - kezdtem el. -... mindig találkozok egy fiúval.
- Megcsaltad Sasorit? - emelte szája elé kezeit. 
- Nem, dehogy - nyugtattam meg, azért én sem vetemednék ilyesmire. Megkönnyebbülten felsóhajtott. 
- Folytasd! - kért. Hangja tele volt kíváncsisággal, szeme csak úgy ragyogott, fekete keretes szemüvege mögül és engem vizslatott. 
- Azt a fiút nem ismerem. Nagyon ismerős a külseje, de nem tudom, hogy ki ő. Mindig, minden egyes alkalommal, amikor kilépek a házból, találkozom vele. És sosem tudok odamenni hozzá. 
Ránéztem, szeméből sütött az értetlenség, de nem szólalt meg. Fejét lehajtotta, kezét a szája elé emelte, végül hátratűrte vörös haját és rám nézett. 
- Gyere! - Kezét nyújtotta nekem, miután talpra állt. - Megkeressük!
- Mi? - néztem rá értetlenkedve, de ő már addigra felhúzott és elindult valamerre. Így nem fogjuk megtalálni, annyira érzem. De vajon akkor mi lenne, ha Karinnal találnám meg? Képes lennék odamenni hozzá? Hajamat a szél ringatta jobbra-balra, arcomba belefújt a futás közben. Fogalmam sem volt, hova fut ennyire Karin, de meg volt az az érzésem, hogy ő se tudja. Csak megy a saját feje után, mint mindig. Vörös haja össze-visszaugrált, fejét jobbra-balra kapkodta. Hallottam zihálását, tehetetlen nyögéseit, majd hirtelen torpant meg.
- Ez így nem fog menni - suttogta, inkább csak magának. Rám nézett. - Ötleted sincs, hogy hol kereshetnénk?
Haboztam. Most mit mondjak neki?
- Mi... mindig máshol futok belé - mondtam ki végül a cseppet sem szívderítő választ. Karin elkomorodott, majd elengedte karomat és leült az egyik fa tövébe. 
- Akkor én feladom - emelte fel a kezét és rám szegezte tekintetét. Szemüvegét megigazította és türelmetlen intéssel magához hívott. Lassú léptekkel indultam meg felé.
- Mi a baj? - kérdeztem, de ő csak megrázta a fejét. Leültem mellé. Mélyet szippantottam az erdő illatából és rásandítottam barátnőmre. Csendben ült, hallgatta a madarak csiripelését, vörös haja vadul táncolt, szeme csak úgy csillogott. Mire gondolhat?
- Min gondolkozol? - kérdeztem halkan.
- Semmin - válaszolta halkan, de arcára halvány pír szökött. Gonosz vigyor csúszott arcomra, de úgy gondoltam, inkább elterelem a témát. De semmi nem jutott eszembe. Az agyamban továbbra is a kérdés dübörgött, hogy ki lehet az a fiú, akivel minden egyes alkalommal találkozom. Valami nagyon nem stimmelt és kezdtem az egész életembe belegabalyodni, már semmit nem értettem. Enyhe oldalpillantást vetettem Karinra; barátnőm a kezeit fixírozta, lehajtott fejjel, a szél vörös tincseit ringatta. Nagyot sóhajtottam és fejemet a fának döntöttem. Egy tincset fogtam ki rózsaszín hajtömegemből és csavargatni kezdtem a rövid hajszálak sokaságát. Milyen fura visszagondolni rá, hogy régen a hajam a hátamat verdeste, most meg csak a vállamat éri el. Behunytam a szemem. Élveztem a déli szél simogatását, a madarak csiripelését, a közeli játszótérről hallatszódó gyerekek kacagásának monoton zaját. Az én arcomra is mosoly húzódott. Éreztem magamon Karin tekintetét, s most én is rápillantottam. Ő viszont már nem engem nézett; fejem mellett tekintett el, szeme kissé összeszűkült. Követtem pillantását, s megláttam, mit nézett: a távolban egy fiú állt. Őszes (de inkább hófehér) haja világított a fa árnyékában, melynek zsebre tett kézzel vetette hátát. Arcán gúnyos mosoly ült, lilás szeme minket vizslatott - legalábbis Karint. A lány szája vékony vonallá szűkült, mikor meglátta, hogy Suigetsu ellökte magát a fától és felénk igyekezett. Karin keze ökölbe szorult, s én elnevettem magam, de mielőtt megszólalhatott volna, egy magas alak lépett elénk. 
- Sziasztok - köszönt vigyorogva. Hegyes fogai megvillantak, kerek szeme gonoszan villogott. 
- Szia Suigetsu! - köszöntem mosolyogva és felállva, apró csókot hintettem arcára. 
- Szia Sakura! - biccentett felém és összeborzolta hajamat. - Neked is, szia, Karin!
Karin keresztbe fonta karjait, miután talpra állt. 
- Csá - köszönt egykedvűen. Suigetsu mosolya még szélesebb lett. 
- Így kell köszönteni a barátainkat? - kérdezte és egy lépést téve a lány felé, lehajolt és arcon csókolta. Karin lába földbe gyökerezett és enyhén tátott szájjal figyelte a fiút. Nem bírtam tovább, elkuncogtam magam és félre vonultam.
- Majd találkozunk - intettem, de szerintem nem fogták fel távozásomat. Lassan, zsebre tett kézzel cammogtam hazafelé, vagy már nem is tudom hova. A szél még mindig lassacskán fújdogált, s elérkeztem a játszótérre. Kísértetiesen hasonlított arra a látomásomra, amikor azzal a fekete hajú fi...
    Hirtelen csapott belém a felismerés... Az a fekete hajú fiú... Sasuke... felpattantam és befutottam a játszótérbe. Visszaemlékeztem látomásomra, és leültem arra a padra, ami előtt pontosan a homokozó volt. Pont úgy, ahogy a látomásban. Odaképzeltem a húgomat és Deidarát, s abban a pillanatban a keserű gyász ízé nyomott el minden más érzést. Térdeimet felhúztam magamhoz és államat rájuk raktam, s minden egyéb dolgot kiűztem fejemből. Tisztán lobogott előttem Kameko hajdani külseje. A hosszú rózsaszín haj, két copfba kötve, egy-egy piros szalaggal. Mindig rózsaszín ruhácskát viselt, fekete csatos cipőjével a homokot rugdosta. Kék szeme kiköpött olyan volt, mint Deidaráé. Teljesen ugyanolyan. Már értem, mi az a furcsa bizsergés, amikor bátyámra nézek. A szeme... teljesen Kamekót idézi. Hátratűrtem szemembe lógó rózsaszín tincseimet és ijedten kaptam fel a fejem. Valaki leült mellém, s én ránéztem. Hatalmasat sóhajtottam. Sasuke... 
- Szia - köszönt nekem unottan.
- Szia - ismételtem meg szavát. - Mit keresel te itt?
- Gondolkodtam az elmúlt már napban - szólt, figyelembe se véve a kérdésemet. - Amnéziás vagy?
Felháborodtam. Hogy merészeli? Felháborodásom láttán felnevetett, de semmi vidámság nem volt benne. Csöpögött a gúnytól, a hideg futkározott a hátamon. 
- Nem vagyok az - mondtam. - Miből gondolod? 
- Egyszer már találkoztunk - dőlt hátra. 
- Igen, tudom - feleltem szkeptikusan. Kezdett idegesíti a modora.
- Nem a múltkorira gondolok - nézett rám. - Az előtt is volt egy.
Ez meg miről beszél? Mi az, hogy az előtt is volt egy? Értetlenkedve néztem rá, de ő csak tűrte a pillantásomat, arca kifejezéstelen volt. Végül a homokozóra nézett és egyből beugrott. 
- Te voltál az? - kérdeztem, és ő rám nézett. - Te voltál?

Nem válaszolt, de felegyenesedett, majd kezét nyújtotta felém. Az arcomhoz közeledett, majd mikor arcomhoz ért, megszédültem.

„Ugyanaz az emlék tolódott fejembe, mint múltkor. 
    Erősen zuhogott az eső, a cseresznyefák virágait erősen kopogtatták esőcseppek ezrei. Láttam magam anyával, Deidarával és húgommal, amint sétáltam a játszótér felé. Apa nagymamámnál volt, mert nagypapám megbetegedett és apa felajánlotta, hogy segít. Deidara egy csúzlival a kezében lövöldözte a galambokat és megint eltűnődtem azon, hogy milyen gyerekes 17 éves létére. Vagy csak a húgomat akarja szórakoztatni. Még én is komolyabb vagyok a 14 éves fejemmel. Húgom, Kameko még csak hat éves, de még mindig imádja a homokozót. Egyből rávetette magát és homokozó-felszerelésével újabb formákat varázsolt elő. Anya a sarki boltba indult el, ránk bízva Kamekót. Deidara húgommal játszott, míg én elfoglaltam a közeli padot és elővéve kedvenc könyvemet, olvasgatni kezdtem. Észre sem vettem, hogy egy fiú ült le mellém. Kellemes illata megcsapta az orromat, mire én kíváncsian emeltem fel a fejemet. Fekete, felzselézett haját összeborzolta a szék, koromfekete szemeivel előre bámult. Ki lehet ő? Rám nézett. Szemei teljesen lehúztak, elmerülve figyeltem a sötétséget, de gyorsan megráztam a fejem és húgomra néztem. Eszelős visításba kezdett, mikor Deidara elvette tőle a lapátot. Fejcsóválva fordultam vissza könyvem felé és olvastam tovább. Éreztem magamon a mellettem ülő fiú tekintetét, melynek hatására apró pír szökött arcomra. 
   - Mit nézel? - néztem rá és ő felvonta szemöldökét. 
   - Téged - mondta, s meglepődtem. Engem? Miért? Értetlenkedő arckifejezésemet látva elmosolyodott, vagyis inkább csak megrándult szája szöglete. Ch... beképzelt. 
   - Hogy hívnak? - kérdezte. Most válaszoljak?
   - Sakura - mondtam, s ő csak bólintott. Semmi szép neved van, vagy valami?
   - És téged? - érdeklődtem. 
   - Sasuke - felelte. Bólintottam, s Kamekóra függesztettem a tekintetemet.
   - A húgod? - kérdezte. Ismét bólintottam. - Ő pedig... az öcséd?
Elnevettem magam, s ő kérdőn nézett rám. Hát, végül is igaza van, Deidara nagyon komolytanul néz ki, ahogy a húgom szórakoztatására lövöldözi a csúzlival a madarakat és egy eper alakzatba önti a homokot. 
   - A bátyám - feleltem mosolyogva, ránézve Sasukéra. Arcán a megtestesült döbbenet állt."

 

Hirtelen szakadt meg a kapcsolat és ránéztem Sasukéra. Gúnyos vigyor ült arcán.
- Nem emlékeztél rám múltkor. A bátyád az óta megkomolyodott? - kérdezte pimaszul.
- Akkor sem volt komolytalan, csak... a húgom miatt csinálta. Szerette őt - mosolyodtam el halványan. Az arcomat fürkészte, koromfekete szemei lerántottak, bizonytalanságot váltott ki belőlem. Mosolyom lehervadt.
- Szerette? - kérdezte. - Csak szerette? Már nem szereti?
Kínos csend következett. Hangjából csak úgy áradt a hidegség, biztosra vettem, hogy nem képes a szeretetre. Legalábbis csak nagyon jól titkolja. 
- A húgom meghalt egy éve - nyögtem ki nagy nehezen.
- Részvétem - mondta halkan. - Biztos megrázó lehetett.
Hangja keserűen csengett, s én felvontam szemöldököm. Tekintete gyászos volt, s olyan ködös, mintha emléket kotort volna elő agya mélyéről. Hozzá akartam érni, de nem tettem. Mélységes fájdalom, de ugyanakkor üresség simult arcára. Milyen helyes... - most hasított belém ez a megállapítás. Sasuke nem volt csúnya, sőt! Egyenesen jóképű. Biztos epekednek utána a lányok. 
   Megköszörültem torkomat, mire ő megrázta fejét és rám nézett. Szeme ismét kiolvashatatlan volt, arca kifejezéstelen. Nem akartam kérdezősködni, illetlennek éreztem, de még sem tudtam magam visszafogni.
- Van valakid, aki meghalt? - kérdeztem suttogva.
- Közöd? - kérdezte hidegen. Összerezzentem a hirtelen hangulatváltástól. - Úgyse értheted. 
- Talán - makacskodtam. - Nem is ismersz. 
Nem válaszolt, meredten bámult előre, végül felállt és kisétált a játszótérről.
- Talán még látjuk egymást... - szólt, hátra nézve a válla felett. - ...Sakura Haruno. Talán ott bukkanok fel, ahol nem számítasz rám. Árny vagyok.

   Ez meg miről beszélt? Fagyos tekintete, gúnyos mosolya még mindig a fejemben van. 

„Árny vagyok."

   Mire akart ezzel kilyukadni? Nem értem... Árny vagyok... Segítséget kell kérnem valakitől. Karinhoz jobb, ha nem megyek. Vagy túl vidám lesz, vagy túl szomorú. Ki tudja, attól függ, Suigetsu mit csinált vele, bár kedvem szerint arra saccolnék, hogy Karin most dühös... Talán megint Suigetsunak volt igaza valamiben. Kuncogva csóváltam meg fejemet és Hinata háza felé igyekeztem. 
    A Hyuuga birtok nem volt messze jelenlegi tartózkodási helyemtől, néhány gyors lépéssel már ott is voltam. Megnyomtam a csengőt és vártam. 
    Nem sokára kinyílt a súlyos bejárati ajtó és Neji lépett ki rajta. 
- Szia, Neji! - köszöntem vidáman. Az ő arca kifejezéstelen volt, de mosolyogva üdvözölt. 
- Szia Sakura - biccentett és miután beengedett, egy-egy csókot adott arcomra. - Hogy s mint?-
- Beszélnem kell Hinatával, itthon van? - kérdeztem.
- Igen, Hanabival veszekszik - sóhajtott. - Tudod, a szokásos, ki mosogasson. Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek én elmosogatni, de erről egy szót se. Ha a fülükbe jut, végem van. Nem is értem, hogy anyáék mit vacakolnak és mosogatnak el ők. - Neji megcsóválta a fejét. - De jobb lesz, ha minél előbb elhúzok itthonról, Lee valami új cselt akar megmutatni a pályán. Reménykedek benne, hogy Tenten is eljön, mert egyedül nem bírom ki azt az idiótát. Komolyan, mint Naruto. 
Felnevettem. Még sosem hallottam ennyit beszélni Nejit, lehet, hogy Tenten nagy hatással van rá. Azért remélem, nem lesz olyan hősszerelmes, mint Lee, de így is látszik, hogy tetszik neki Tenten. Egy előny, máris. 
   Neji kinyitotta nekem az ajtót, s azon nyomban egy hatalmas plüssmadár repült el mellettem. Szerencse, hogy nem valami törékeny dolog. Cipőmet gyorsan levettem, és Neji után iszkoltam, aki már egyből tudta: nagy baj van. 
   A nappaliban két dühös, nyakig vizes lány állt. A magasabbik - akiben Hinatára ismertem - egy seprűt tartott a kezében, míg az alacsonyabbik - ő volt Hanabi - egy serpenyőt. Megint veszekednek, állapítottam meg.
- Hé, nyugi van, lányok - lépett közéjük Neji, zsebre tett kézzel. A két lány dúlt-fúlt, villámló levendulaszemeiket egymásra szegezték. Egyszerre hajoltak le és fogtak meg egy-egy plüss és jól egymáshoz vágták, de mint a testvérek, leutánozták egymás mozdulatát. Hanabi a serpenyővel, Hinata pedig a seprűvel ütötte vissza a szerencsétlen „lőszert". Mit ki nem tudnak ezek találni! 
   Tovább lövöldözték egymást a plüssökkel - Neji már fedezékbe is vonult, mikor Hanabi véletlenül a CD tokot ragadta, mellyel kihívta Hinata fehér zászlaját.
- Ne, csak azt ne! - kiáltotta. A két lány egymásra meredt, Hanabi arcára diadalittas mosoly húzódott.
- Kérem, a varázsszót! - irronizált.
- Légy szíves! - préselte ki fogai között Hinata.
- Nem ezt! - legyintett türelmetlenül Hanabi és gonosz mosolyt villantott nővérére. Láttam, amint Neji odakúszott hozzá és kezéből kivette a CD tokot, mire Hinata ajkaira elégedett mosoly csúszott. Húga dühösen meredt bátyjára és jól elpüfölte a serpenyővel.
- Au, au - nyögte néha Neji. Hinata odaszaladt húgához és lefogta, amíg én talpra segítettem Nejit, de mielőtt kimondhatta volna a „Köszönöm!"-öt, hirtelen megszólalt a csengő, és azon nyomban két alak lépett be: Tenten és Lee. Az utóbbi őrületes hadonászásba kezdett, Tenten alig tudta visszafogni. Kezdtem félni.
- Sakura-san - térdelt le elém Lee. Tudtam, hogy kezdhetek félni. - Gyönyörű vagy, akár az esthajnalcsillag. Légy a barátnőm. Tökéletes partner lennék számodra.
Bizonytalan mosoly csúszott ajkaimra és segély kérően meredtem barátaimra, akiktől csak tehetetlen fintort kaptam. Tenten továbbra is zihált, Neji támogatásával maradt talpon. 
- Ööö... kösz Lee, de nem. Nincsen tökéletes partner - ráztam meg a fejem és kedves mosolyt villantottam a fiúra. Lee csalódottan állt fel és battyogott el Tentennék mellett, akik még egy utolsó „szia"-t küldtek felénk, majd elmentek. Hanabi sértődötten felvonult szobájába és egy hangos csattanással becsapta az ajtót.
- Majd lenyugszik - legyintett Hinata és megölelt. - Na, szia! Mesélj!


11. fejezet

„Árny vagyok..."


    Hinata a konyhába szaladt, miközben én levetettem magam a kanapéra. Fejemet hátradöntöttem, s elnéztem a gyönyörű freskós mennyezetet. Elmémbe tolakodott a kép, melyben láttam Hinatát; vázlatfüzete, melybe oly' sok rajzot készített, akkor is két karja között pihent, végül kinyitotta és megmutatott egy vázlatot nekem. Az volt az első kép, ami csodálattal töltött el. Mindig is tudtam, hogy Hinatának remek érzéke van a művészethez.
    A képen a Hyuuga család tündökölt, de nem a hétköznapi mivoltában. Sokkal inkább mitológiai személyekhez hasonlítottak; középen Hyuuga Hiashi és Hama álltak, ruhájuk egyszerű hófehér köntös volt, s nem csak álltak, hanem egymást ölelték. Testrészeik fényét visszaverte a barázdált ablakon beszűrődő napsugarak. Hiashi mellett, Hanabi volt odafestve, összegömbölyödött, végtagjai kecsesen ölelték testét. Egy lepedő fedte hófehér lábait és derekát, fekete haja a mennyezetre simult. Csodálatosan szép látvány volt, mint egy mesebeli álom. 
     Hama oldalán Hinata és Neji voltak, az utóbbi feljebb helyezkedett el a plafonon. Reményvesztetten nézett le unokahúgára, miközben egymás kezét fogták, hajukat mintha szél lebegtette volna. Hinata arcán aggodalom ült, mintha félne valamitől. Két kezével Nejiért nyúlt, tündöklő aurája az egész szobát végigkísérte. Már láttam, hogy két család van a képen; Neji mellett két ember állt, de nem ismertem őket. Mégis sejtettem, hogy a fiú szülei lehetnek. Hallottam róluk ezt-azt, hogy réges-régen meghaltak egy autóbalesetben. Neji sosem beszélt róluk és ezt tiszteletben tartva, nem is kérdezősködtem. Hinata is csak ezt árulta el. 
     Levettem tekintetemet a freskóról és az éppen belépő Hinatára néztem. Két bögrét tartott a kezében és intett, hogy menjek vele. 
     A lépcső tetejéről nyíló folyó végén elhelyezkedő ajtó tiltott terület volt. Hinata rezidenciáját rejtette, s az apró zárába illő, kicsi, fényes kulcsot mindig a nyakában tartott, egy egyszerű láncon. Az ajtó viszont most nyitva állt. Hinatával beléptünk rajta, s ő miután gondosan bezárta azt, leült az íróasztala előtt elhelyezkedő székre, s átnyújtotta az egyik bögrét. 
- Mesélj! - utasított még egyszer, s én belekortyoltam gőzölgő teába.
- Találkoztam... - kezdtem el. - ...Uchiha Sasukéval.
- Uchiha Sasukéval? - kerekedett el szeme. - Honnan ismered?
Nem tudtam mit válaszolni, elbizonytalanodtam, szorongva tördeltem kezeimet. 
- Sasori szeret té...
- Nem csaltam meg! - csattantam fel, mire ő ijedten összerezzent. Miért hiszi ezt mindenki? Lenne esetleg valami oka? 
- Oké-oké - emelte fel védekezésképpen a kezeit Hinata. - Akkor honnan ismered Sasukét?

     Elmeséltem neki az egész történetet, hogy régen a játszótéren is találkoztunk és azóta már kétszer is. Elmeséltem neki a titokzatos fekete hajú fiút, s olyan arccal nézett engem, mint aki megvilágosodott. Szeme furcsán csillogott, mintha tudná a megoldást valamire. Nem értettem. Szólásra nyitottam a számat, de ő hirtelen pattant fel és ugrott oda telefonjához. 
     Furcsállva néztem, ahogy heves beszélgetést folytat valakivel, aki minden bizonnyal Naruto lehetett - erre engedett következtetni enyhén piros arca. Eltűnődve néztem Hinata ágya mellett álló falitükörre. Sápadt arcomon smaragdzöld szemeim értetlenséget és bizonytalanságot tükröztek, a múltban megismert határozott énemtől eltérően. Rövid rózsaszín hajamat fülem mögé tűrtem és megigazítottam topom pántját. 
    Hinata végül letette a telefont és szembefordult velem. Arcán nyugtalanság ült, de végül mosolyt erőltetett arcára, halványrózsaszín arcszíne is kezdett eltűnni. 
- Beszéltem Narutóval - mondta. - Ő ismeri Sasukét. És ha esetleg meg tudnánk találni azt a fiút, akkor lehet, hogy felismerné. 
Megráztam a fejem, mire ő értetlenül pislogott. 
- Karinnal már kerestük. De úgy nem találtuk meg. Véletlenül kell belebotlanom - magyaráztam, de ő csak együtt érzően elmosolyodott. 
- Azért próbáljuk meg megkeresni - tette vállamra a kezét. - Naruto néhány perc múlva itt van. 
Bólintottam, már csak azért is, hogy Hinata ne kezdjen el nekem nyafogni. Barátnőm elégedetten nézett rám, majd kiment a szobából, s én követtem, egyenesen le a lépcsőn. 
    A ház előtt Naruto várt ránk, zsebre dugott kézzel, hátát a főfalnak vetve pásztázta égkék szemével az utat és az embereket. Mikor odaértünk mellé, mindkettőnket arcon csókolt és elindultunk.
    Feszélyezett a séta, és teljesen fölöslegesnek éreztem. Átvágtunk egy csomó mellékúton, szinte egész Konohát bejártuk, de semmi, egyszer sem láttam a titokzatos fiút. Már épp nyitottam a számat, mikor megpillantottunk egy kisebb csoportot. Hárman voltak és futottak valahová. Mintha üldözték volna őket. Felismertem az egyikben Lee-t, akkor nyilván a másik kettő Neji és Tenten lehetett. Most jutott eszembe legutóbbi zűrös helyzetük. Lehet, hogy tényleg véletlenül rakta bele a kezükbe a lopott holmit? Lee rendes srác, kizárt, hogy ilyesmire vetemedett volna. 
   Utánuk futottunk, teljesen kiment fejemből utcajárásunk eredeti célja. A három barát nagyon sietett valahova, úgy tűnt, mintha céltalanul bolyonganának. Naruto megtorpant, s mi Hinatával követük példáját. Elhűlve néztük őket, amint beszálltak egy autóba - Hinata azt mondta, az Tenten autója - és kihajtottak az autópályára. Hova mehettek? Az erdő immáron teljesen eltakarta a kocsit, semmit nem láttunk, de Naruto hirtelen ugrott oda az autóhoz és kezdte el feszegetni ajtaját.
- Hé! - kiáltotta valaki, s nyomban tudtam, hogy nagy bajban vagyunk. 

   S akkor pillantottam meg őt. Fél füllel hallottam Naruto és az autó tulajdonos hangos szóváltását, Hinata kétségbeesett mentegetőzését. Hallottam, hogy engem is szólítanak. De nem tudtam levenni róla a szemem. Már nem a hátát láttam. Mintha minden egyes perccel közelebb kerülnék hozzá, úgy változott a láthatósága. A két szemébe néztem, abba a két fekete semmibe, mely csak engem figyelt. Tekintetünk összekulcsolódott, s én nem tudtam másra nézni. Csak rá.
- Hinata - suttogtam. - Ott van.
- Mi? - hallottam Hinata hangját. Nem voltam hajlandó felé fordulni, csak azt akartam, hogy lássa. 
- Ott van. Az a fiú - mutattam felé. Szemem sarkából láttam, hogy ő érdeklődően néz abba az irányba, amerre mutattam. Arca kifejezéstelen volt.
- Mi van ott? - kérdezte. - Én nem látok semmit. 
Most sikerült levennem róla a tekintetemet. Nem látja? Naruto is odalépett, de ő sem látta a fiút. Elfutottam. Ezt nem bírtam tovább. Oda igyekeztem, ahol a fiút láttam, tudni akartam a titkát, tudni akartam, hogy nem őrültem meg, hogy nem keresek ostobán egy árnyat... Hirtelen torpantam meg.
Egy fiú arcképe jelent meg előttem.

„- Talán még látjuk egymást... - szólt, hátra nézve a válla felett. - ...Sakura Haruno. Talán ott bukkanok fel, ahol nem számítasz rám. Árny vagyok."

Árny vagyok... Ezzel mire akart célozni? Hogy valójában nem is él? 
   Csak egy helyen tudhattam meg a megoldást. Rohamtempóban fordítottam mindenkinek hátat és futottam el az ellenkező irányba, ahol a temetőt sejtettem. Segítened kell, csak rád számíthatok. Célom a szemem előtt lebegett, csak bízni tudtam benne, hogy megtalálom, hogy segítséget kérjek tőle. Szükségem van rá. Lehet, hogy megtaláltam a megoldást?
   Átvágtam az úton, úgy futottam, mintha üldöznének. Szívem kétszeresére dagadt, nem tudtam másra gondolni, csak arra a fiúra. Beleőrültem a kíváncsiságba, a kérdések tömkelegébe, melyekre nem találtam választ. Utáltam ezt! Szívesebben lettem volna együtt Sasorival, a gondjaim helyett, véget akartam ennek vetni. 

Sasori...

Rémes bűntudat fogott el, s megtorpantam, pedig már a temetőnél jártam. Egyelőre félre kell tennem az egyéb gondjaimat és csak arra koncentrálni, hogy végre véget vessek ennek. 
   Beléptem a temető kapuján, senki és semmi nem akadt utamba, miközben arra a helyre igyekeztem, ahol esetleg megtalálhatom őt.
   Kakashi állt azon a helyen, ahol múltkor találkoztam vele, s én mellé léptem. Egyből eszembe jutott az, amit még anno mesélt Konan. Megköszörültem torkom és felkapta a fejét, szemem közé nézve. 
- Á - mosolyodott el. - Sakura, örülök.
- Dettó - biccentettem. - Mármint én is. 
Kakashi szórakozottan bólintott, majd a temető távolabbi sarkába nézett, oda, ahova a több száz éve halott emberek voltak eltemetve. Köztük én is. 
- Gondolkodtam - szólt Kakashi és leindult a sírok között. Követtem, az az érzésem volt, hogy nekem akar mondani valamit. - Azon gondolkodtam, hogy láttam már valahol a neved. De ezt mondtam múltkor. 
Egyenesen a kiskapun vezetett be, s haladt az ösvényeken, a hideg avaron lépegetve. 
   Az én sírom előtt állt meg. Csendben néztük, egyikünk sem szólalt meg, de én mindig apró pillantásokat vetettem a férfire. 
- Ez... - kezdte el.
- Én vagyok - bólintottam. - Csak újjáéledtem. 
- Tudom - bólintott Kakashi és furcsán néztem rá. - Én is. 
Egy távoli pontra mutatott, ahol a fekete betűk jól kitűntek a fehér márványkőből, melyen Kakashi neve állt. Minden megértettem.
- Konan mesélt rólad - szóltam halkan. - Ismered őt?
Bólintott.
- Persze, gyakran meglátogatom, de nem csak én. Sasori, Pein, Deidara. 
Ledermedtem, s üveges szemekkel bámultam előre. Hallottam, ahogy Kakashi még magyarázott valamit, de nem figyeltem rá. Csak egy név csengett fülemben.

Sasori...

Miért nem emlékeztem? Tudhattam volna, hogy Konan említette őt a temetésemkor, de... nem értettem. Szégyenkezve hajtottam le a fejemet és meredtem a kavicsokra, melyek elszórva pihentek, gazzal benőve. Meg kell találnom Konant.
- Miért jöttél ide? - kérdezte Kakashi.
- Konant keresem - feleltem, semmi értelmét nem láttam, hogy hazudjak. - Meg kell beszélnem vele valami fontosat. 
Bólintott és balra nézett, egyenesen a vállam fölött. Megfordultam és egyből megpillantotta Konant. Mosolyogva indultam el felé, de szám széle rángatózott. Kezemmel félre toltam az útba eső ágakat, szememet mindvégig rajta tartottam a lányon, hogy még véletlenül se tűnjön el. 
- Konan - suttogtam és megérintettem a vállát, s ő megfordult. Dermesztő látvány tárult a szemem elé. Konan arca aszott volt, minta valami teljesen leégette volna. Aranybarna szeme eltérően csillogott a fekete bőr között, de nem volt szomorú.
- Nem szép látvány, igaz? - kérdezte. Nem akartam válaszolni. - De mondjad csak.
- Mi történt veled? - kérdeztem.
- Az hosszú - legyintett. - Majd egyszer elmesélem. 
- Én ráérek - vontam meg a vállam egykedvűen és vártam a folytatást, de nem érkezett. Csalódottan horgasztottam le a fejemet. 
- Miért jöttél? - kérdezte, meg sem válaszolva előző kérdésemet.
- Segíts nekem! - Kérdőn nézett rám. - Ki az a fiú, aki folyton üldöz? Ki az? Mindig, mindenhol rábukkanok, de mások nem látják, pedig Naruto és Hinata is újjáéledtek. 
- Az nem attól függ, hogy ki éled újjá és ki nem - felelte Konan. - Az a fiú nyilvánvalóan azt akarta, hogy csak te lásd őt. 
- Hogy az őrületbe kergessen? - sziszegtem. - Teljesen megbolondultam, ostobaságokat beszélek, keresem a kereshetetlent, próbálom megfejteni a megfejthetetlent. De nem megy. Miért? Mi az oka? 
Nem válaszolt, s ezzel csak még jobban elkeserített. Tudni akartam mindent, a válaszokat a kérdésemre, a kimondhatatlan veszteséget és a kétségbeesésem forrását. De nem tudhatom. Csalódottan fordítottam el a fejemet, nem bírtam Konanra nézni. Kezeim akaratlanul is ökölbe szorultak, s azt kívántak, bár mondana valamit Konan. 
- A neve... - kezdte el és én reménykedve kaptam fel a fejem, de addigra eltűnt. 
 

Egy darabig megsemmisülten álltam, majd lerogytam a földre. Hogy lehet ez? Miért hagyott itt? Hova ment? Kicsordultak könnyeim és eldőltem a temető közepén. Nem keresek semmit többé, de nem hagyom, hogy az a fiú a sírba üldözzön. Kiderítem ki is ő, bármi áron. Még ha az életembe kerül is. Megteszem. De még egyszer, utoljára el kell mondanom Sasorinak, hogy szeretem. De most valahogy minden más lett. Már nem érdeklődök annyira felőle. És a barátaimmal is kevesebbet vagyok. Ideje egy kicsit kikapcsolódni, a rejtélyes figurával később is foglalkozhatok. Csak addig ne szaladjak belé. És Sasukéba. Azt nem tudnám elviselni, kiráz a hideg, ha rá gondolok. A hideg tekintetére, a gúnyos mosolyára, és... arra a rettentően helyes arcára... 
   Sebaj-sebaj, van barátom, sokkal kedvesebb és helyesebb is, mint az a mamlasz. Már csak arra kell összpontosítani, hogy véletlenül se habarodjak ki belőle.


12. fejezet

Titoknyitja…


    A napok egyre gyorsabban teltek, de semmi nem történt. A meglepő az volt, hogy egyszer sem találkoztam sem Sasukéval, sem azzal a másik fiúval. Konan rejtélyes eltűnése óta talán… S ez csak még rejtélyesebbé tette az egészet. Kakashi sem tudta, hogy mi történhetett vele, azt mondta, ilyet még nem csinált az elmúlt huszonkét év alatt, amióta ismeri. Gondolkodóba estem. Kakashi többnek néz ki, mint huszonkettő (ezért ne felejtsek el bocsánatot kérni tőle), így ő is olyat élhetett át, amit én; nem emlékezhetett az élete első felére. Talán tud valamit erről?
- Kakashi – szólítottam meg a mellettem álló férfit. A temető felé igyekeztünk, de nekem nem volt célom bemenni. Csak elkísértem Kakashit. – Te sem emlékszel ennek az életednek az első néhány évére, igaz?
- Nem – felelte Kakashi. 
- És… - kezdtem el bizonytalanul. – Nem is tudod, hogy miért nem?
- Nem.
Elfordítottam a fejemet. A temető közeledett, már egy sarokkal előrébb jártunk. Kakashi előhúzta kabátja alól a mécsest és kezében megszorította a virágot. Eltűnődve figyeltem, majd mikor elértük a temető kapuját, megálltam.
- Hát akkor, viszlát – mondtam.
- Viszlát! – Kakashi hátat fordított nekem, és bement a kovácsoltvas kapun. Sokáig néztem utána, de akkor egy hang ütötte meg a fülemet. 
A pázsiton Kiba igyekezett felém, Akamaru társaságában. A kutya vidáman szaladgált gazdája körül, egy vastag botot tartva szájában. Megpaskoltam hatalmas fejét, mikor mellém értek. Kibára egy mosolyt villantottam, s három csókot hintettem arcára. 
- Hogy vagy? – kérdeztem.
- Kösz, jól – biccentett. – És te? Mit keresel itt?
- Egy ismerősömet kísértem el. Ti sétáltok? 
Kiba bólintott, és kivéve Akamaru szájából a botot, elhajította. A kutya utána futott, s Kiba ismét felém fordult. Szavak nélkül is elindultam, s ő követett. Lassan lépdeltünk a füvön, miközben Kiba folyamatosan futatta Akamarut. Kellemesen eltársalogtunk, sokat nevettünk is, a hangulat már nagyon oldott volt.
- Sasorival jól elvagytok? – kérdezte, s én megmosolyogtam kaján vigyorát. 
- Elvagyunk – mondtam. Kérdőn emelte fel a szemöldökét.
- Sasori azt mondta, hogy régóta nem találkoztatok.
Lehajtottam a fejemet. 
- Mostanában fontosabb dolgaim vannak – motyogtam megsemmisülten. Kiba felvonta a szemöldökét, immáron másodjára. Tudom, hogy mi jár a fejében, annyira érzem.
- Szereted te egyáltalán? – förmedt rám, s ahogy elnéztem, ő is meglepődött. Nem bírtam tovább, itt szakadt el a cérna. Elrohantam, futottam, ahogy csak a lábam bírta, azt se tudtam, hogy merre megyek. 
    Hirtelen zuhantam vissza a földre. Fejem lüktetetni kezdett, miután bevertem a földbe.
- Bocs – hallottam egy ismerős hangot. Ki se kellett nyitnom a szemem, hogy felismerjem.
- Sasuke – néztem fel rá. – Rég találkoztunk.
- Ja. – Zsebre dugta a kezét, a fáradságot sem vette arra, hogy felsegítsen. Egyedül tápászkodtam fel, és igazítottam meg felsőmet, majd karba tettem a kezem. 
- Neked is, szia – mondtam mogorván.
- Csá! – Lassan el fogja érni, hogy képen törlöm. Bosszankodva álltam meg előtte, és karba fontam a kezem. Szemrehányó pillantásomtól sem ijedt meg. 
- Mit nézel? – kérdezte.
- Téged.
Elfintorodott, és közelebb lépett hozzám. Éreztem leheletét az arcomon, csiklandozta bőrömet. Kezével most megfogta a karom, s én megborzongtam.

 

 

„- Igazán csinos vagy ma este Sakura – biccentett felém Fugaku. – Nem így van, Sasuke?
- Valóban – bólintott Sasuke, el sem mosolyodva. Éreztem, hogy a vér az arcomba tódul…”

 

 

Megráztam a fejem, s felnéztem az ébenfekete szemekbe. Gúnyos mosoly ült az arcán, de láttam rajta, hogy ő is megzavarodott. Tekintete már nem tömény gúnyt tükrözött, hanem bizonytalanságot is. Nem szólt semmit, s én sem tettem. Néhány bokor megreccsent mögöttünk, és én odakaptam a tekintetem. Senki nem volt ott. 
- Nem sétálunk? – szólalt meg hirtelen Sasuke, s én felé fordultam. Látszólag ő is meglepődött saját kijelentésén. Elfojtottam egy vigyort, majd bólintottam, így együtt haladtunk a kihalt utcán. Fogalmam sem volt róla, hogy hol lehetek, nem volt ismerős a környék se. Sasuke nyugodtan lépkedett mellettem, végül a kínos csendet ő törte meg.
- Mióta laksz Konohában? – kérdezte. Ennél értelmesebb kérdésed nem lehet? Erre nem tudok válaszolni.
- Hát... – motyogtam. – Régóta. 
- Hm.
Sóhajtottam egy nagyot.
- És te?
- Én sem tudom – felelte. Honnan tudja, hogy nem tudom? Szólásra nyitottam a számat, de aztán becsuktam, nem tudtam mit mondani. Arca nem tükrözött érzelmeket, hatalmas megkönnyebbülésemre. Hirtelen nem is fogtam fel szavai értelmét. Ránéztem. Vajon ő is újjáéledt? Ő is azt élte át, amit én, ő is csak nemrég fedezte fel új életét? Ismeri Konant?
- Ismered Konant? – kérdeztem. Rám nézett.
- Te ismered? – Micsoda ostoba kérdés! Elmosolyodott. 
- Szerinted? – emeltem a magasba a szemöldökömet. Nem válaszolt. A lámpa pirosba váltott, s mi megálltunk a járda peremén. Ismét rápillantottam. Még mindig nem volt hajlandó válaszolni, de cseppet sem csodálkoztam rajta. Elfintorodottam.
- Ismerem – szólt végül.
- Honnan? – kérdeztem. 
Csend.
Tudhattam volna, egyszerűen éreztem.
- Konan eltűnt néhány napja – mondtam, és ránéztem. Meghökkentette a hír, de nem mutatta ki. Nem szólt semmit, de mégsem éreztem úgy, hogy tovább kéne beszélnem. Előre néztem. Lassan sétáltunk Konoha végében. Én eltűnődve figyeltem a tájat és a házakat, folyamatosan azon gondolkodva, amit az előbb vettem észre. Nem láttam a „látomásomban” az arcokat, így eldönteni nem tudtam, hogy vajon erről a Sasukéról szólt-e. Kétlem. 
   Elindultunk vissza a városba, utunk a város központjában álló kávézóhoz vezetett. A teraszon leültünk az egyik asztalhoz, és miután megkaptuk kávénkat, egymásra pillantottunk. Meg akartam szólalni, de nem jött ki hang a torkomon. Azt sem tudtam, hogy mit mondjak neki. Várakozó és hűvös pillantása feszélyezett, és én lesütöttem a szemem. 
- Öhm… - kezdtem volna el, de itt ki is merült a szótáram. Látszólag nm zavartatta magát, tovább szürcsölgette a kávéját. Nem nézett rám, de én folyamatosan őt vizslattam a tekintetemmel. Milyen helyes… Megráztam a fejem.
- Sziasztok! – hallottam egy hangot magam mellől, s odanéztem. Temari állt felettünk. Mosolygott, de mosolyában kérdés bujkált, ahogy Sasukéra nézett. Ekkor szöget ütött valami a fejemben. Ránéztem Sasukéra. Ezt akartam tőle kérdezni... Éreztem, hogy egyre közelebb kerültem az igazsághoz, egyre közelebb a rejtvény megfejtésére. Ő lenne az?  Ő lenne a titokzatos fekete hajú fiú? Már csak egy valami rejtély…

 

 

Hinata és Naruto miért nem látták?

 

 

- Beszélhetnénk? – kérdezte Temari.
- Bocsáss meg – pillantottam Sasukéra, és követtem a lányt.

 

 

- Mióta barátkozol te Uchiha Sasukéval? – kérdezte egyből Temari. Értetlenkedve néztem rá.
- Nem barátkozok vele – motyogtam.
- Á, nem, csak vele kávézgatsz, ahelyett, hogy Sasorival lennél – tette csípőre a kezét a lány. Akaratom ellenére szégyelltem el magam. Temarinak teljesen igaza van. Elégedetten, de mégis szemrehányóan nézett rám, majd elköszönt, és elment. bűntudatosan ballagtam vissza Sasukéhoz, aki engem várt, zsebre dugott kézzel. 
- Mehetünk? – kérdezte, és most először elmosolyodott. Bólintottam.

 

 

*

 

 

- Sasuke, kérdeznem kell valamit – sóhajtottam egy nagyot, mikor leültünk a padra. Este volt, a csillagok ragyogtak, s mi elnéztük őket. 
- Mondjad!
- Te vagy az a fiú, kit folyton látok, de nem ismerem fel? – Ez aztán értelmes volt. Most biztos idiótának néz. 
- Gondolom – vont vállat.
- Meg kell keresnem Konant – szóltam. – Kérlek, gyere velem!
Nem ellenkezett, egyből felpattant, így együtt siettünk a temető felé. Útközben nem beszélgettünk, csak sebes léptekkel haladtunk a kiszemelt cél felé.

 

 

*

 

 

   Kakashi volt a temetőben, és mi egyből hozzá igyekeztünk. 
- Kakashi – szóltam hozzá, s ő meglepetten pillantott ránk.
- Nocsak! Sakura! Sasuke!
Ránéztem a mellettem álló fiúra, de azon egy cseppnyi megdöbbenés sem volt. Rajtam viszont sokkal több. Kakashi ismeri Sasukét? Nem tettem szóvá, erre most nincs idő.
- Hol van Konan? - kérdeztem tőle. 
- Nem tudom, nem beszéltem vele mostanság, azóta, amióta eltűnt – felelte. Kicsit meg meglepett volt. Ránéztem Sasukéra, majd megragadtam a kezét és elhúztam oda, ahol el vagyok temetve. 
   Kinyitottam a vaskaput és elindultam a sírok között, néha-néha rápillantva. Meglepődtem arckifejezésén. Nem hűvös, gúnyos vagy hideg volt, hanem döbbent, töprengő. Le sem vette a szemét a sírokról. Fogalmam sem volt róla, hogy hova viszem, de hirtelen ott találtam magam a saját sírom mellett. Ránéztem Sasukéra, de azon nyomban összeestem, és hallottam, hogy ő is. A fejem nagyon fájt, szinte éreztem, ahogy a fogaskerekek csattognak. Összeszorítottam szememet, megpróbáltam legyőzni a fájdalmat.

 

 

Hirtelen nyitódott ki szemem.

 

 

„- Zavar, hogy itt maradunk éjszakára? – kérdezte hirtelen.
- Nem – nyögtem ki egy kis idő után. 
- Nekem nem úgy tűnt – lehelte ajkaimba. Úristen. Térdeim remegni kezdtek, már majdnem Sasuke vállába kapaszkodtam, nehogy összeessek.
- Egyáltalán nem zavar – akadékoskodtam, mire csak egy kaján mosoly volt a válasza. Kérdőn felvontam a szemöldököm, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, megcsókolt. Olyan hirtelen történt az egész, hogy reagálni sem tudtam. Egyből megszakította a csókot, és kissé kábultan meredtem magam elé.
- Perverz… - suttogtam magam elé.
- Ebben nincs semmi perverz. – Sasuke végig simított az oldalamon, és közelebb húzott magához. Karjaim az ő karjaira simultak, míg mellkasom az övének. Szívem hevesen kezdett el kalapálni, a levegőt is gyorsabban szedtem, izmaim, mintha vasból lettek volna. Nem tudtam magam eltolni Sasukétól. Belenéztem a fekete szemekbe, amik egyből lehúztak. Még sosem éreztem ilyet. Az ő szemeiben is meg volt valami… valamilyen csillogás… 
Szívem kétségbeesetten kalapált. Vagy lehet, hogy csak az izgalomtól…
Sasuke ekkor közelebb hajolt hozzám és végigsimított ajkaival az enyémeken, majd egy forró csókot hintett rájuk. Szívem még gyorsabban vert, azt hittem, kiugrik. De visszacsókoltam…
Olyan jó érzés volt… Olyan jó érzés volt a karjaiban lenni…”

 

Verejtékezett a testem, zihálva szedtem a levegőt, s Sasukéra néztem. Döbbenet ült az arcán, és engem figyelt.
- Hát igaz – morogta. Nem tudtam, hogy miről beszél.