Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1-2-3

2011.01.08

 1. fejezet

 

Életünk egy újért...

 

  Annyira, de annyira szeretem az esőt, de nem csak a szépsége miatt. Ilyenkor mindig elmarad a piknik az Uchiháékkal, bár olykor-olykor meghívjuk őket vendégségbe. Valamikor két napra is... Szörnyű...

   Ahogy a kövér esőcseppek zápora hullik erkélyemre, s én figyelem őket az ajtóban ülve, végig kísér a múlt. Visszaemlékezek gyerekkoromra, s rá kellett jönnöm, hogy bizony nem volt csupa móka és kacagás.

 

Sakura, nem, nem jól fogod! Sakura, rossz a tartásod! Sakura, egy úri hölgynek így kell csinálnia!

 

Ezek a mondatok voltak bepréselve minden egyes emlékemhez. Ekkor kopogtak, s édesanyám lépett be az ajtón, könnyedén.
- Sakura, kérlek, vedd fel ezt a ruhát, Mr. Uchiháék hamarosan megérkeznek - mondta, s én komor lettem. Tudtam, hogy ezt a napot valami el fogja rontani. A hátam közepére sem kívánom azt a családot. 
- Igenis, édesanyám - bólintottam végül, s tekintetemet - ami eddig édesanyámon volt - a kinti világra fordítottam. Kezd elállni az eső. Már csak ajtócsukódásra lettem figyelmes, s én, azzal a mozdulattal felálltam, és odaléptem az ágyamhoz, aminek rózsaszín huzatán egy fehér doboz pihent, arany bársony masnival. Egy könnyed mozdulattal leemeltem róla a tetejét és kiemeltem a ruhát. Egyszerű szabású, halványrózsaszín estélyi ruha volt, hófehér övvel a derekán. Titkon örültem, hogy végre nem egy túldíszített hacukát kellett magamra öltenem. A szolgálólányok segítségével magamra kaptam, s miután rózsaszín, derékig érő fürtjeim is igazításon estek át, „lebillentem" a nappaliba, ahonnan már csak én hiányoztam. Az Uchiháék már ott voltak, s most egy emberként fordultak felém. Mikoto arcon csókolt és megölelt, míg Fugaku és Itachi kézen csókolt, s utánuk Sasuke állt elém. Azt hittem, hogy kezet fog velem, de nem így tett, pedig mindig így üdvözöltük egymást. Ehelyett mélyen meghajolt, majd felemelve egyik kezemet, apró csókot hintett rá, le sem véve a szemét rólam. Úrilány lévén elmosolyodtam és pukedlizve meghajoltam a család előtt. 
- Igazán csinos vagy ma este Sakura - biccentett felém Fugaku. - Nem így van, Sasuke?
- Valóban - bólintott Sasuke, el sem mosolyodva. Éreztem, hogy a vér az arcomba tódul, s emiatt Mikoto „tapsikolni" kezdett.
- Igazi úrilány, mindig elpirul a bókoktól - lelkendezett. Sikerült mosolyt erőltetnem az arcomra, de úgy éreztem, hogy tudják, ez csak erőltetett mosoly. Édesanyám beinvitálta a vendégeket az étkezőbe, így én kénytelen voltam Sasuke oldalán bemenni. Még le sem ültünk az asztalhoz, a szolgálólányok egyből hozták a vacsorát. Még le sem tették a tálcákat, édesapám belekezdett.
- Nos, örülök, hogy eljöttetek, így legalább meg tudjuk beszélni az eljegyzési előkészületeket - csapta össze tenyerét. Nem igazán érdekelt, hogy miről beszélnek, így villámmal felcsippentettem egy darabka fácánhúst, amit épp most pakolt elém az egyik szolgálólány. A többiek követték példámat, de velem ellentétben, ők figyeltek édesapámra. 
- Mint látjátok, a lányunk érett nővé cseperedett - vette át a szót édesanyám. - És Sasuke is igazi úriember lett. 
- Valóban - biccentett Itachi. - Az öcsém rendkívül alkalmas férj lenne Sakurának. 
Kezemben megállt a villa. Az öcsém rendkívül alkalmas férj lenne Sakurának. Az öcsém, alkalmas férj lenne Sakurának. Az öcsém férj lenne Sakurának... - visszhangzottak a szavak a fejemben. Sasuke, mint férj... nekem? Szám szélét megtöröltem, majd felálltam.
- Elnézést kérek, de kimennék a mosdóba - mondtam és meghajoltam. Meg sem várva a választ, szinte futva indultam el a mosdóig. Ott aztán becsuktam az ajtót és lerogytam a kád szélére. Mégis, hogy képzelték ezt? Arcomat kezeimbe temettem és próbáltam elfojtani a keserűség könnyeit. Ekkor viszont kopogtak és egy nemkívánatos személy lépett be rajta.
- Bejöhetek? - kérdezte. Összerezzentem mély hangjától. 
- Már bent vagy - mondtam, s kissé meglepődtem. Nem is azon, hogy milyen szemtelen voltam, hanem azon, hogy letegeztem. Uchiha Sasukét még sosem tegeztem le. Felpillantottam arcára, amiből azt olvastam ki, hogy nem zavarja. 
- Szóval, össze kell házasodnunk - ült le mellém és sóhajtott egy nagyot. Nem feleltem, de kezdtem azt érezni, hogy ez itt nem Uchiha Sasuke. 
- Téged nem is zavar? - háborodtam fel, amit ritkán teszek.
- Miért zavarna? - kérdezte szórakozottan. Erre nem tudtam válaszolni. Az egy dolog, hogy Sasuke jóképű, és udvarias, de egy két lábon járó jégcsap, ezen kívül rettentően pimasz, pökhendi és arrogáns. 
- Téged sem zavar - jelentette ki. Hogy lehet ilyen pimasz? Felháborodásom láttán felnevetett. 
- Engem igenis zavar - vágtam rá. 
- Ó, igen? És miért? - hajolt hozzám közel. Szokás szerint a vér az arcomba tódult, és csak nagy nehézségek árán sikerült megőriznem hidegvéremet. 
- Azért, mert szemtelen, pökhendi, arrogáns, nagyképű és perverz vagy - soroltam és dühösen fogtam fel, hogy Sasuke minden szavamnál, szórakozottan bólogat. 
- Aki ezen kívül jóképű és udvarias - tette hozzá, mire meglepődtem. - Kicsit túl sokat beszélsz magadban.
Elpirultam, de ő ezt csak megmosolyogta és egyre közelebb hajolt hozzám és én el sem húztam a fejem. Nem is tudtam volna, hála a sokknak. Tényleg magamban beszéltem volna? Vajon mit akar csinálni? Csak nehogy megcsókoljon, mert nem tudok ellenkezni, annyira meg vagyok még mindig lepődve. Különben sem tudom, hogy kell csókolózni, pedig már 18 éves vagyok. Legszívesebben elfordulnék, de nem tudok, meg már késő. Ajkaival lágyan simított végig az én ajkaimon. A sokk közeli állapotom már követhetetlen volt. Pupilláim kitágultam, döbbent figyeltem Sasukét, ajkaim résnyire nyitódtak döbbenetemben. Oly' gyengédes simogatta ajkaimat, azt hittem, ott esek össze. De nagy hibát követtem el azzal, hogy kinyitottam a számat. Forró nyelve most becsusszant ajkaim közé és simogatni kezdte nyelvemet. Te jó ég! Ledermedtem. Ajkait most végighúzta az államon és forró csókot hintett nyakamra. Úristen! Sakura, gyerünk, térj észhez! 
Eltoltam magamtól és ziháltan támaszkodtam rá a kád szélére. Miért csókolt meg? Legszívesebben arcom csapnám, de testemet, mintha mázsás súlyok nyomnák. És a neveltetésem sem engedi. 
Ráfordítottam a tekintetemet, de arca nem árult el túl sok mindent, de engem nézett. Mit mondjak neki? Ekkor viszont felállt és mellém lépett. Ne érj hozzám! Ő nem is tette.
- Menjünk vissza - nyögte, s én engedelmeskedtem. Együtt mentünk vissza az étkezőbe, ahol minden szem ránk szegeződött.
- Jól vagy Sakura? - kérdezte édesanyám.
- Igen - mondtam és Sasukéval leültünk az asztalhoz, ahol a család már nagyban vacsorázott. 
- Szóval, Sakura - fordult hozzám édesapám. - Mint hallhattad, hozzáadunk az Uchiha család fiatalabbik fiához, Uchiha Sasukéhoz. 
- Igen, hallottam - feleltem komoran és ránéztem édesapámra.
- Van ez ellen valami kifogásod? - kérdezte szigorúan, ami annyit jelentett, hogy eszem ágában se legyen kedvem tiltakozni. És ugyebár édesapám szava szent. Végül sikerült mosolyt erőltetnem az arcomra.
- Nincs - mondtam. 
- Helyes - bólintott. - Holnap reggel elmész Aival megnézni a ruhádat. Úgy értem, te választod ki.
- Értem - motyogtam és lehajtottam a fejem. Legalább nem leszek itthon. Édesapám elégedetten bólintott, majd felemelte pezsgőspoharát, Fugakuval együtt.
- Akkor hát, az ifjú párra - jelentette ki édesapám és már csak a poharak összekoccanását és az ujjongásokat hallottam. Éreztem magamon Sasuke tekintetét, de nem voltam hajlandó viszonozni. Ekkor viszont az ég hatalmasat dörrent.
- Vihar van - jegyezte meg édesanyám.
- Ai, mekkora a vihar odakint? - kiáltott be az előszobába édesapám.
- Hatalmas, Mr. Haruno - lépett be az étkezőbe Ai. 
- Ez bizony kellemetlen - törölte meg szája szélét Fugaku. - Így nem tudunk hazamenni, hála a földútnak.
 Esküszöm, kezdem úgy érezni, hogy az Uchiha család itt akar maradni. És itt is fognak...
- Akkor nincs más választás, minthogy itt maradtok. Vendégszobánk van bőven - tárta szét karját édesanyám. Nekem ebbe nincs beleszólásom? 
- Akkor ezt megbeszéltük - bólintott Fugaku és felállt az asztaltól, csak úgy, mint a szüleim, Mikoto, Itachi és Sasuke. Én maradtam ülve, kezeim az ölemben pihentek, tekintetemet az üres tányérra függesztve.

- Sakura, te nem jössz? - kérdezte Mikoto.
- Nem - feleltem, ezzel le is zavarva a beszélgetést. Már csak lépések távoli zaját hallottam, én pedig ott maradtam a gondolataimmal, gyötrelmeimmel. Miért? Miért kellett ennek így alakulnia? Ez olyan igazságtalan...
De mit vacakolok ezzel? Legjobb lesz, ha felmegyek és alszom egyet, mert nagyon elfáradtam, túl sok volt a kalamajka a mai napon. 
A szobámba érve, egyből bevonultam a fürdőbe. Ott megengedtem a kádba a vizet és lekaptam magamról ruhámat és belebújtam hófehér fürdőköntösömbe. 
Mikor a kád megtelt, fürdő olajt raktam bele és belemártóztam. Égette a bőrömet a forró víz, de nem tudott érdekelni. Azt hiszem, egy ilyen nap után, és az időjárás hatására érdemesebb forró vízben fürödnöm. Legalább eltereli másról a figyelmemet. Csak a mai nap járt a fejemben, Sasuke minden egyes rezzenése, amik sokként értek. Miért van ilyen nagy hatással rám? Teljesen belemerültem a hűsítő vízbe, majd mikor felszínre jöttem, hátra vetettem a fejem. Olyan kellemes... 
Mikor a fürdéssel végeztem, kikászálódtam a kádból és magamra kapva fürdőköntösömet és megragadva a ruhámat, kiléptem a szobámba, ahol legnagyobb meglepetésemre Sasuke állt.
- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem.
- Édesanyád küldött valamit - emelte fel a kezében lévő dobozt. - Gondoltam nem zavarlak fürdés közben.
Jobban teszed, ha nem zavarsz. 
- Tedd le oda - mutattam egy asztalra. Sasuke egyből letette és rám nézett, de amint látom, csak most fogta fel, hogy egy szál, térdig érő fürdőköntösben vagyok, mert elpirult. Elindultam felé, s akkor vált láthatóvá számomra, hogy a nyakamat vizsgálgatja. Perverz... bizonyára a nyakamon fénylő vízcseppek ragadták meg fekete szemeit. Istenem...
- Öhm... - szólalt meg hirtelen. - Akkor ezt leteszem.
Nem rakta le azt az előbb? Vagy lehet, hogy csak én képzeltem bele az egészbe? Kezdek ostobaságokat gondolni, a szemem sem tudom róla levenni. És, amint látom, ezt ő is észrevette, mert most közelebb lépett hozzám. 
- Zavar, hogy itt maradunk éjszakára? - kérdezte hirtelen.
- Nem - nyögtem ki egy kis idő után. 
- Nekem nem úgy tűnt - lehelte ajkaimba. Úristen. Térdeim remegni kezdtek, már majdnem Sasuke vállába kapaszkodtam, nehogy összeessek.
- Egyáltalán nem zavar - akadékoskodtam, mire csak egy kaján mosoly volt a válasza. Kérdőn felvontam a szemöldököm, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, megcsókolt. Olyan hirtelen történt az egész, hogy reagálni sem tudtam. Egyből megszakította a csókot és kissé kábultan meredtem magam elé.
- Perverz... - suttogtam magam elé.
- Ebben nincs semmi perverz. - Sasuke végig simított az oldalamon és közelebb húzott magához. Karjaim az ő karjaira simultak, míg mellkasom az övének. Szívem hevesen kezdett el kalapálni, a levegőt is gyorsabban szedtem, izmaim, mintha vasból lettek volna. Nem tudtam magam eltolni Sasukétól. Belenéztem a fekete szemekbe, amik egyből lehúztak. Még sosem éreztem ilyet. Az ő szemeiben is meg volt valami... valamilyen csillogás... 
Szívem kétségbeesetten kalapált. Vagy lehet, hogy csak az izgalomtól...
Sasuke ekkor közelebb hajolt hozzám és végigsimított ajkaival az enyémeken, majd egy forró csókot hintett rájuk. Szívem még gyorsabban vert, azt hittem, kiugrik. De visszacsókoltam...
Olyan jó érzés volt... Olyan jó érzés volt a karjaiban lenni... 
Mintha mindig erre vágytam volna. És most végre megkaptam. Annyira jó érzés. Karjaimat felcsúsztattam a nyakára, ő pedig szorosabbra fogta az ölelést, majd velem együtt az ágyra dőlt. Lágyan omlottunk bele a fehér takarók és párnák rengetegébe, az ágy meg is dobott minket. Sasuke rajtam feküdt, teljesen nekinyomódva testemnek. Vadul falta ajkaimat, minden egyes mozdulatánál dobbant egyet a szívem. Éreztem, hogy az övé is...
Testem már nagyon égett, de tudtam, hogy nem mehetünk messzire.
- Sasuke... - szakítottam meg a csókot, de ő azon nyomban ajkaim után kapott. Nem szakítottam meg. Kellemes érintés volt, ahogy nyelve kergette az enyémet, éhes vadállat módjára falta ajkaimat. Keze most a köntösöm nyílásához vándorolt és az övet kikötve, szétnyitotta. Alapvetően szégyenlős vagyok, de most nem tudott érdekelni. Nem is engedtem, hogy végig pásztázza testemet, helyette vadul kaptam ajkai után és ő kissé meglepve viszonozta azt. Úgy gondolom, az járt a fejében, hogyha már szemeivel nem ihatja magába testem minden egyes részét, akkor kezével indul felfedező útra. Mert most így tett. Meleg és puha kezével végig simította oldalamon, majd visszatért melleimhez és mindkettőn végigsimított, aminek hatására felnyögtem. Ha ezt tovább folytatja, nem tudom, hogy mit fogok csinálni... 
Engedj el... nem bírom sokáig... könyörgök... 
Fejemben vadul cikáztak a gondolatok, próbáltam magam eltolni Sasukétól, de sehogy sem ment. Legalább a simogatást elhanyagolná... 
Szorosabban öleltem a nyakát közelebb húzva magamhoz, míg ő teljesen nekem nyomódott. Ekkor viszont megszakította a csókot.
- Gyönyörű vagy - suttogta. Elpirultam. Nem csodálom, bóknak számított, én pedig elpirulok a bókoktól. De nem csak a szavai miatt változott pirossá az arcom. Lemászott rólam és az ajtó felé vette az irányt, de én felálltam és hátulról átölelve, megállásra kényszerítettem. Testem helyettem cselekedett, megálljt sem tudtam magamnak parancsolni. 
- Kérlek - könyörögtem. - Maradj!
Lehajtotta a fejét, majd karjaimat lehámozva magáról, szembe fordult velem. Meleg kezeibe fogta arcomat és egy lágy csókot hintett homlokomra, majd elmosolyodott. De aztán forró ajkai ismét homlokomra tapadtak, s nem váltak le róla. Kezeimmel végigsimítottam két alkarján, majd szorosan közrefogtam őket. Mikor ajkait levette homlokomról, elmosolyodott. Megfogtam a kezét és bevezettem az ágyba, ahol bebújtunk, s ő magához húzta testemet. Készségesen simultam hozzá, fejem a mellkasának döntve. Mondanom kéne valamit. De mit? Éreztem, ahogy hátam simogatja, olyan kellemes volt...
Mi ütött belém? Mindegy is. Aludnom kéne, holnap korán indulok be a városba ruhát választani magamnak.

 

***

 

  Már indultunk is vásárolni Aival, természetesen gyalog. Mi a város szélén laktunk, mint a legelőkelőbb család, így a belváros hosszabb út volt nekünk. Nem is értem, hogy miért nem autóval jöttünk. Ai boldogan sétált mellettem, körbe-körbe nézve az erdőben, ami körül vett minket meg a házunkat. Én viszont aggódóan tekintgettem jobbra és balra. Levélrezgéseket és ágreccsenéseket hallottam, néha hallottam emberi beszédeket. De lehet, hogy csak beleképzeltem...
Ekkor viszont elénk ugrott két férfi, fegyvert szegezve ránk, amit azonnal elsütöttek, s minden elsötétült.

 

***

 

  Zihálva ültem fel az ágyon, folyt rólam a víz. Csak egy álom volt, csak egy álom volt! - nyugtatgattam magam. Szívem hevesen kalapált, kezeimet oda kellett raknom, nehogy a végén kiugorjon. Légzésem kezdett szabályossá válni, s akkor rápillantottam Sasukéra. Ébren volt, s engem figyelt, majd felült.
- Minden rendben? - kérdezte és én bólintottam.
- Igen.
- Próbálj meg aludni - suttogta és arcomat maga felé fordítva, végig simított rajta. Sóhajtottam egy nagyot, majd Sasukét magammal húzva, visszadőltünk a párnákra. Szememet becsukva sóhajtottam egyet, majd rápillantottam Sasukéra, aki még mindig engem nézett. Halványan elmosolyodtam, majd egy gyors csókot leheltem ajkaira és hátat fordítottam neki. Ő viszont átölelve derekamat, magához húzott, s így aludtunk el. Csak egy álom volt! Mégsem tudok megszabadulni attól az érzéstől, hogy ez valóra fog válni... 
Talán, ez az álom volt, sorsom végső pecsétje...


2. fejezet

 

Az álom, sorsom végső pecsétje...

 

  Szerencsére, az éjszaka hátralévő része jól telt. Nem álmodtam semmiről, legalábbis nem emlékeztem rá. És most reggel van. Fáradtan nyitottam ki szemeimet és arra eszméltem, hogy valaki az arcomat simogatja. Elmosolyodtam az érintésen, majd a hátamra fordultam és Sasukéval találtam szembe magam.
- Jó reggelt - köszönt és megcsókolt. Kicsit kómásan csókoltam vissza, majd felültem és végig simítottam az arcán.
- Neked is - suttogtam és most én adtam neki egy csókot. 
- Volt bent Ai - mondta Sasuke, amikor kikeltem az ágból. - Azt mondta, egy óra múlva mentek.
- Ez mikor volt? - kérdeztem és megfordultam. 
- 15 perce.
- Akkor még van időm - sóhajtottam és visszafeküdtem Sasuke mellé, majd fejemet a tenyerembe temetve támaszkodtam, s rápillantottam. Mintha, egy kicsit értetlenkedve meredt volna rám. De végül is sikerült mosolyt erőltetnem az arcára és visszadőlt az ágyra, én pedig lehunytam a szememet.
- Mit álmodtál este? - kérdezte hirtelen Sasuke. Izmaim megmerevedtek. Nem akarom elmondani az igazat. 
- Nem fontos, csak egy egyszerű álom volt - legyintettem sietve, de nem néztem Sasukére. 
- Ahhoz képest, nagyon rosszul lettél - jegyezte meg Sasuke. Nem válaszoltam. Tudom jól, hogy milyen rosszul voltam. Semmi szükség nem volt arra, hogy elmagyarázza. Ekkor viszont kikászálódtam az ágyból és elindultam a fürdő felé. Annyira aranyos, amikor aggódik miattam. Egyáltalán aggódott? Úgy nézett ki... Ruhámat lekapva beálltam a zuhany alá, ami közvetlen a fürdőkád mellett helyezkedett el. A gyors fürdésekhez kiválóan alkalmas a zuhanykabin. Megengedve a vizet, áztattam magam egy darabig, de akkor a huzat vetődött a hátamra. Nem fordultam meg, még akkor sem, amikor két kar a derekamra fonódott. Egyből tudtam ki az, nem is kellett látnom hozzá... Sasuke... 
Megremegtem, amikor nyakamra tapadtak ajkai. Először csak finoman csókolgatta, majd nyelvét is segítségre hívva, végigszántotta a vállam' és nyakam'. Egyszer-kétszer erősen megszívta, vagy megharapdálta. Felnyögtem. Fejem hátra csuklott, Sasuke nyelve még mindig a vállamat kényeztette. Egyik kezemmel lassan megérintettem a nyakát és beletúrtam hajába. A víz folyamatosan zúdult ránk. Sasuke egyik keze egyre följebb, míg a másik egyre lejjebb csúszott. Most viszont megfordultam, s elégedettséggel töltött el, hogy Sasuke szemei egyből a testemre tapadtak. Huncutul elmosolyodtam, majd átkaroltam a nyakát és testemmel neki nyomódtam. Vizes ruhája a bőrére tapadt, kiemelve izomzatát. Sasuke apró lépéseket tett előre, egészen addig, amíg neki nem ütköztem a jéghideg csempének. Hátamon végigszaladt a hideg, libabőrös lettem. Sasuke ezt megláthatta, ugyanis most egy kicsit melegebbre állította a vizet. De így verejtékezni fogok... 
   Sasuke most ismét rám nézett, de semmit sem csinált. Engem nézett. Karom még mindig a nyaka körül pihent, az ő kezei pedig a derekamon. Mindjárt megcsókol... mindjárt... mindjárt...
És megcsókolt. Olyan hévvel esett nekem, hogy meg is tántorodtam. Még jobban neki estem a hideg csempéknek, szinte bele is fúródtam. Rettentő erősen szorítottam Sasukét magamhoz, teljesen neki simultam, s ő is hasonló erővel ölelt vissza. Ajkaink teljesen eggyé olvastak, akárcsak testünk. Már levegőt is alig kaptam, főleg azért is, mert Sasuke még nagyobb erővel szorított magához. Két keze egymás fölött pihent a hátamon, testem ívbe hajlott, míg Ő fölém magasodott. Csókunk abba maradt, sóvárogva figyeltem a két duzzadt ajkat. Engedj el... 
- Sakura - nyögte vacogva. Már én is éreztem a jéghideg cseppek záporát. Hirtelen lettem libabőrös, majd mikor Sasuke eltávolodott tőlem, kiléptünk a kabinból. Én egyből felöltöttem magamra a köntösömet és hajamat kicsit megtörölve, kiléptem a szobámba, s utánam jött Sasuke is. Ruhája teljesen át volt ázva, rátapadt mellkasára. Kidolgozott volt. Soha életemben nem láttam még ilyen izmos felsőtestet, igaz, az is közrejátszott, hogy nem volt dolgom még férfivel. Egyetlen pontra bámultam a mellkasán, de ő ezt látszólag nem vette észre. Hirtelen kinyitódott az ajtó és Ai lépett be rajta, karjaiban ruhákat tartva. Megtorpant, amikor észrevett minket.
- Zavarok? - kérdezte udvariasan. Nem szólaltunk meg.
- Nem - nyögtem ki végül. - Dehogyis Ai, dehogyis. 
Mosolyogva odaléptem mellé, majd átvettem tőle a ruhát, amit a kezében tartott.
- Megkérhetlek rá, hogy hozz néhány ruhát Sasukénak, mert történt egy kis baleset. - Elhúztam a számat. Ai viszont elmosolyodott és meghajolva kivonult a szobából, s én ismét Sasukéra néztem, aki egy kicsit zavarodottan állt.
- Ne haragudj - motyogtam. Igazából fogalmam sincs, hogy miért kértem bocsánatot. 
- Nincs miért bocsánatot kérned - lépett elém és végigsimított arcomon. Lehorgasztottam a fejemet, majd hátat fordítottam Sasukénak és rábámultan a kezemben lévő ruhára. Rózsaszín volt, és ugyancsak egyszerű szabású. Halványan elmosolyodtam, majd elkezdtem kikötni a köntösömet. Ravaszul hátrafordultan, s elégedettséggel konstatáltam, hogy engem néz. Széles mosolyra húztam számat, s megfogva a ruhát bevonultam a fürdőbe, de nem zártam be. Gyorsan lekaptam magamról a köntöst, majd magamra öltve ruházatomat, kiléptem. Sasukén már egy másik ruha volt, s kissé elcsodálkoztam, de nem tettem szóvá. 
- Ai üzeni, hogy öt perc múlva indultok - jegyezte meg. 
- Rendben, köszönöm - mosolyodtam el.
- Csinos vagy - nézett végig rajtam, s én felvontam a szemöldököm, de elpirultam.
- Ezt most komolyan mondtad, vagy csak vicceltél?
- Nem szoktam viccelődni.
- Értem.
- Tehát komolyan mondtam.
- Köszönöm.
Elmosolyodtam és odaléptem Sasuke elé, majd gallárját és nyakkendőjét megigazítottam, míg ő kitűrt egy tincset az arcomból. 
- Így ni, most már mindjárt más - mosolyogtam rá. Ő is elmosolyodott. 
- Gyönyörű vagy - suttogta. Nem tudom, hogy hanyaggyára mondja már ezt, de kicsit kezd idegesíteni. Ettől függetlenül örülök a bóknak, s ezt kifejezve, lábujjhegyre álltam és egy csókot hintettem ajkaira. 
- Mennem kell - suttogtam. Kezemet az ő kezébe helyeztem, s ujjainkat összekulcsoltam. Ő felemelte kezét, s enyémre adott egy hosszú csókot, majd mikor elengedtük egymást, én kimentem a szobából. 
   Ai lent várt az autónál. Miután kényelmesen beszálltunk, elindultunk a kissé még saras földúton. Ai vígan dalolászott, míg én aggódva tekintgettem jobba-balra. Újra eszembe jutott az álmom, s bizonygattam magamban, hogy az tényleg csak egy álom volt, nem történhet meg. A sofőr tűnődve tekintgetett körül, majd miután leértünk a földúrtól, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Tényleg csak egy álom volt. Ekkor viszont egy dudálás hallatszott, majd valami belefúródott az oldalamba, és elsötétült a világ...

 

- Nem! Nem hallhatott meg! Sakura, kérlek! Térj magadhoz!

 

Szirénázó autók mindenhol. Egy törött autó és egy kisodródott kamion állt a peron szélén. Több ember kiszállt autójából, a szekerek előtt a lovak idegesen trappoltak, míg gazdáig, nyakukat nyújtogatva figyelték az eseményeket. Az egyik autóból három embert húztak ki. Testük véres volt, ruháik szakadtak, s az autó sem nézett ki jobban. Olyan volt, mintha a roncstelepről hozták volna, üvegei be voltak törve. Hordágyon vitték a három embert, és a kamion sofőrjét, s rakták bele a mentőautókba.

- Nem hallhatott meg! Kérem, gyógyítsák meg! A kislányom!

- Sakura...

- Most készült megházasodni! Nem büntethet minket így a sors!

 

Pánik. Félelem. Keserűség. A mentőautó ajtaja csukódott be, s indult el a kórház felé, a családtagokkal együtt. Egy nő sírt, férje vállán, arcát kezébe temetve. Hátulról egy másik nő simogatta hátát, de az ő arcáról is patakzott a könny. 

- Nem, könyörgök, nem halhat meg!

- Csss, nyugodj meg!

- Nem, nem!

A mentőautó fékezett, s miután a családtagok kiszálltak, sérülteket hordágyon szállították be sietve a kórházba.

 

- Asszonyom, nem mehet be!

- A lányom, az én kislányom!

- Sajnálom, de nem mehet be!

- Könyörgöm, látnom kell!

Ajtó csukódott, s a nő sírva rogyott le a hófehér padlóra. Rázta a sírás, arcáról patakokban folyt le könnye fénylő csíkja, s egyesült a hideg padlóval. Egy férfi guggolt le a nő mellé, s szorosan megához húzta. 

- Miért kellett ennek így végződnie? 

- Ne mondj ilyet! Sakura még nem halt meg! Erős lány!

- Sasuke...

Percek, talán órák teltek el, de a szemben lévő ajtó mögül senki nem jött ki. Végül kinyílt, s az orvos kimerülten állt a család elé. Arcáról lehúzta a maszkot, s ökölbe szorított kezekkel meredt a földön ülő nő szemeibe. 

- A lányom...

- Sajnálom, a lány meghalt. 

- Ne... ne... 

Sikítás rázta meg a kórház ablakait, s keserves női sírás zengte be a folyosókat. Már nem csak ő sírt. 

- Sakura! Nem halhatott meg!

- A lányom, az egyetlen kislányom!

- Miért büntet így a sors. 

Egy hófehér kéz markolta félelemmel teli szívvel a nadrágot. Gazdája, egy fekete hajú fiú hitetlenkedve meredt. 

„Ez lehetetlen..."

- Sasuke! Te nem is mondasz semmit? A te menyasszonyod!

- Nem a menyasszonyom. 

- Hogy mondhatsz ilyet? Semmit nem jelentett neked? 

Csattanás. Egy fekete hajú nő, aki eddig a másik nőt csitítgatta, most eltorzult arccal, vöröslő kézzel meredt fiára. Keze nyoma kibontakozott a fiú arcán, de ő nem reagált a pofonra. 

„Megérdemeltem..."

- Kérem, menjenek haza, pihenjenek! 

- Nem! A lányom! Nem halhatott meg! Látni akarom! 

- Rendben!

Két reszkető térd állt fel a hideg padlóról, s lépett be a kórterembe. Az ágyat megvilágították, tökéletesen kibontakozott belőle egy törékeny női test. Hófehér karjai élettelenül feküdtek mellette, rózsaszín haja szétszórva pihent a párnán. Meghalt. Nincs tovább. Semmi életjelet nem mutatott magából. 

„Mintha tűzbe mártott tőr döfködné szívemet. Nem halhattál meg!"

- Kislányom, Sakura! Szólalj meg!

- Hiába. Haruno Sakura meghalt...

- Ne mond ezt! Nem halhatott meg! Alig töltötte be a 18. életévét. Nem halhatott meg ilyen fiatalon! 

Védelmező karok ölelték át a reszkető nőt.

- Sajnálom itt a vége... menjünk haza!

- Nem, nem lesz, ki vigyázzon rá! Nem hagyhatjuk itt! 

- Majd én itt maradok vele!

- Sasuke, megtennéd?

- Meg!

- Vigyázz rá, kérlek, nem halhatott meg!

A kórteremben csak egy valaki maradt. Lassan lépett oda az ágy mellé, s ült le az egyik székre, amit odahúzott a lány mellé. Hófehér és jéghideg kezét az ő meleg kezeibe vette, s homlokát nekitámasztotta. 

- Szólalj meg Sakura! Mondj valamit! Kérlek! Nem halhatsz meg!

Semmi. Hiába kérte így, megy úgy, hiába csókolgatta a törékeny kezet, semmi életjelet nem mutatott többé magából a lány. A fiú nem sírt, nem volt képes rá. 

- Ezt nem tudom elhinni...

 

   Fekete esernyők százait látom magam előtt. Vajon mi történhetett? Látom, hogy az emberek, fekete ruhákban állnak, esernyőkkel védekezve az eső ellen. Sírnak. Ez a rengeteg ember sír, s egy gödröt állnak körbe. Mint valami temetés. Mi történhetett? Hallom léptek zaját. Négy ember, egy fehér komporsót hozott, melyen szalagok függtek. Valakit temetnek. De kit? A koporsót lerakták a gödör mellé. Vajon ki lehet benne? Közelebb kerültem a koporsóhoz, szinte lebegtem. Borzadva olvastam el a feliratot.
 

Haruno Sakura

Meghaltam? De hogyan? Mit keresek egy koporsóban? Körülnéztem, s egyből megpillantottam édesanyámat és édesapámat, az Uchiha családot, a szolgálólányokat és még nagyon sok fontos embert. És Sasukét. Ott állt bátyja mellett és csak bámult a semmibe. Kezében egy nyakláncot tartott, s egyből felismertem: az én nyakláncom. Mindig azt hordtam. Egy ezüstláncon, egy apró cseresznyevirág, rózsaszín gyémánttal a közepén.  A nyakláncom egy vörös rózsát tekert körbe. Szeretett ő engem egyáltalán? Ha igen, milyen érzés lehet most neki? Arca nem árul el érzelmeket. Mit érezhet. Sasuke... 
A koporsót a gödörbe rakták, mikor véget ért a pap beszéde, s mindenki egyesével ment oda, hogy a kezében tartott virágot bedobja. Nem sírtam. Gondolkoztam néhányszor azon, hogy milyen lehet az embernek a saját temetésén megjelenni, s most már tudom. A koporsómat beásták, s néma csönd következett. Én csak egy dologra tudtam gondolni.

 

Eltemettek...


3. fejezet

A temető...

 

 

Ennyi volt? Ez lenne a végzetem? Szörnyű érzés belegondolni, hogy vége van az életemnek, pedig nagyon sok fontos dolgot kell elintéznem. Mi lesz a családommal? A szüleimmel? Most temetnek. Mindenki sorban dobta be virágait a koporsómra, mielőtt beásták volna, s láttam, Sasuke a nyaklánctól nem szabadult meg; habozott, de végül is megtartotta. Miért? 
   A temetés hátralévő része csöndben telt, csak édesanyám keserves sírását lehetett hallani, mire összeszorult a gyomrom. Annyi mindent vágtam a fejéhez. Hányszor kaptam fel úgy a vizet vele szemben, hogy még a halálát is képes lettem volna kívánni. Jó, hogy nem tettem, mert ő halt volna meg. És nem én. Azt nem tudtam volna elviselni. Akkor most én itatnám az egeret, nem édesanyám. Odaléptem hozzá, de ő nem látott. Csalódottan horgasztottam le a fejemet, majd odabotorkáltam a gödörhöz, ami már teljesen betakarta a koporsómat. Bár újjáéledhetnék. Bár újjáéledhetnék. Hátat fordítottam a vizes földnek és Sasuke elé léptem. 
   Annyira szerettem volna elmondani neki mindent. Olyan sok mindent szerettem volna megosztani vele. Elmondani neki mindent, amihez köze van, ami rá vár. Miért nem tehettem meg? Nem látok rajta semmit. Szemét lesüti, nem tudok belőle kiolvasni semmit. Lassan emeltem fel a kezemet és közeledtem vele arcához. De nem tudtam megérinteni. Láthatatlan falba ütközött hófehér kezem, s elhullattam egy könnycseppet.
„- Szeretlek? Talán. De igazából nem tudom, mi az, amit irántad érzek. Tudom, hogy fontos vagy nekem, de miért? Mert szeretlek?"
   Hátat fordítottam Sasukénak és az égre emeltem tekintetemet. Valaki vár odafent, s nekem mennem kéne. De nem merek, nem merem itt hagyni ezt a helyet. Mi van, ha valami rossz fog történni? 

„Senki sem lát téged, gyermekem! Gyere fel!"

Kétségbeesetten pillantottam körbe, s akkor megláttam valakit, de nem ismertem fel. 
„Ki vagy?"
Ez lett volna a kérdésem. Aranysárga szemei voltak, kék haja, amin egy rózsa ült. Éreztem rajta, hogy különleges, ugyanis ő volt az egyetlen, aki rám nézett, egyenesen engem bámult. Ki lehet ez a lány? Mert lány volt. Arcán komolyság ült, szemei erősen voltak kihúzva sötétkék szemhéjfestékkel. Éreztem, hogy különleges.
- Ki vagy te? - kérdeztem felbátorodva, de nem válaszolt. Talán fél, hogy a többi ember csupán értetlenkedve nézne rá, hogy kivel beszélget? Kicsit megrázta a fejét, mire szemem kitágult. Hallja a gondolataimat? Most nem reagált semmit. Kezét enyhén felemelte és intett, majd hátat fordított és elindult. Úgy tűnt, az emberek észre sem vették, hogy ő ott állt. Talán őt sem látja senki? Mindenesetre utána iramodtam, s egyszerűen átmentem az embereken. Ezen el is csodálkoztam. Sasukét nem tudtam megérinteni, átmenni sem tudtam rajta. Akkor vajon mi ez az egész? A titokzatos lány egy márvány sírkő mellett állt, egyik kezével fogta azt. A nedves füvön lépkedve közeledtem hozzá, majd egy méterrel mögötte, megálltam. 
- Haruno Sakura - szólt csendesen és szembe fordult velem.
- Tudod a nevemet? - kérdeztem, s ő bólintott, majd megindult felém és kezét nyújtotta. 
- A nevem Konan. 
Hogy fogjam meg a kezét? Átnyúlok rajta, nem? Végül elszántam magam és felemeltem kezemet, és megfogtam vele az övét. Sikerült. Hitetlenkedve pillantottam fel arcára, s ő csak negédesen mosolygott. 
- Téged látnak az emberek? - kérdeztem, mikor elengedte a kezemet.
- Nem - felelte csendesen. - Én is halott vagyok, akárcsak te. 
- Mióta vagy halott? - Konan felém fordult, s jobb kezével végigsimított a sírkövön. Nem haboztam, elmentem mellette és szembefordultam a sírkővel. Konan neve állt rajta, születésével és elhalálozásával, majd egy idézet:

 

„Halál, mikor tested már nem lebeg, elméd nem ékes, s hófehér kezed aszottan pihen a föld maradványai között. Igaz halál az, mikor már nincs ember, aki úgy gondoljon rád, mint egy kincs, ami megváltást hoz a világra."

 

Elcsodálkoztam. Jó hosszú idézet egy sírkőre. Ki sem férne, ha nem lenne ilyen nagy. Az idézet fölött megvizsgáltam az évszámot is, s ledermedtem.

1722-1742 

- De hát... - Elborzadtam, hogy milyen fiatalon halt meg. - Te már több mint száz éve halott vagy. Mit keresel itt?
- Az én dolgom az, hogy a halottakat átkísérjem a túlvilágra, vagy máshova - felelte. 
- Máshova? Úgy érted...
Konan megrázta a fejét.
- Egy halott embert már nem lehet visszahívni a halálból. Az már odatartozik. 
Megremegtem. 
- Akkor nekem is tovább kell mennem? - kérdeztem csendesen. - Nem maradhatok itt veled? Segíteni?
- Ennyire nem akarsz meghalni? - Konan mosolygott, s én is ezt tettem. Most, hogy jobban belegondolok, jobb ez így. 
- Talán pont jókor haltam meg - mondtam. - Édesanyámat nagyon tragikusan érte a halálom. Hozzá akart adni egy vadidegen férfihez.
- Az a férfi nem volt olyan vadidegen - mosolyodott el Konan. - Uchiha Sasuke, igaz?
Felkaptam a fejem, majd végül bólintottam. 
- Nem tudtam róla semmit. Csak a nevét, a külsejét, és hovatartozását - magyaráztam. - Meg azt az oldalát, amit eddig mutatott. Számomra az ilyen ember vadidegen. Vagy csak simán idegen. 
Konan ravasz mosolyra húzta az ajkát. 
- Értem - mondta végül. - Gyere, mutatok neked néhány sírkövet. 
- Miért? - kérdeztem. 
- Mert lehet, hogy azokkal, akik alatta pihennek, azokkal következő életedben találkozni fogsz - felelte Konan. Következő életemben? Miről beszél? Ha mégis újjáélednék, semmi sem garantálja, sőt biztos, hogy nem fogok arra emlékezni, amit most mondott nekem Konan. A temető egyik távolabbi sarkába vezetett engem, ahol hófehér sírkövek álltak. A bozót sűrűn benőtte őket, némelyiket teljesen belepte valami furcsa zöld növény - néhány meg is volt rongálva. Vajon ki lehetett? Ki nem tiszteli a holtakat? Konan az első sorban indult el, szemét meresztgetve a sírkövekre. Hogy lát itt bármit is? A legtöbb sírkövön nem is látszanak a nevek. Ahogy lépek a vizes füvön, s nézem a dátumokat, némi örömmel tapasztalom, hogy nagyon sok ember sokáig élt. Az összes ember, akik itt feküdtek, több mint száz éve halottak. De voltak olyanok is, akik csak néhány évtizeddel ezelőtt vesztették életüket. Az eső megint rákezdett, de engem nem ért el. Mintha egy láthatatlan pajzs védett volna meg, mintha az esőcseppek ártottak volna nekem. Konan sem ázott el, végül egy fehér márványsírkő előtt állt meg, s helyet szorított nekem. 
- Ő itt - mutatott az írásra. - Hatake Kakashi. Száz éve halott. Meggyilkolták, mert ő volt a trónörökös. Lehet, hogy vele is fogsz találkozni. 
- Értem - motyogtam. Konan elindult, s én követtem. Az első sor vége felé haladtunk, ahol aztán megint megállt, egy fekete sírkő előtt. Elhanyagolt volt, senki sem törődött vele. 
- Ő itt Uzumaki Naruto - mondta. - Hetvenkét éve halott. Szintén megölték, szintén trónöröklés miatt. 
Kezdem kapizsgálni a dolgot, de mielőtt szóvá tehettem volna, Konan tovább indult, immáron a második sorban és egy fehér sírkő előtt állt meg, melyen egy hatalmas kés éktelenkedett. Régi sírkő volt, látszott, nem volt túlságosan gondozva.
- Tenten - mondta Konan. - Katona volt. 
- Egy lány katonaként? - vontam fel szemöldökömet. 
- Igen - bólintott. - Háborúban ölték meg nyolcvan éve. 
Eltátottam a számat, viszont Konan tovább ment. Tenten nyughelyétől öt sírkőnyire megállt és rámutatott. 
- Ő itt Tsunade. - A sírkövön álló nevet nehezen tudtam elolvasni, annyira kopott volt már. - Királynő volt, bérgyilkosok ölték meg, százhatvanegy éve. 
Kirázott a hideg, pedig az esőcseppek hidegét nem éreztem. Konan ismét útnak indult, s elgondolkodtam azon, hogy vajon hány sírkövet fog még megmutatni. Tsunadeé után tíz nyughellyel odébb megállt egy fekete előtt. Egy jel volt mintázva a sírkőbe.
- Sabaku no Gaara - mondta Konan. - Az a jel a szeretet jele. A halál szeretetéé. Szintén meggyilkolták, harcban, Tenten oldalán ért véget az élete nyolcvan éve. 
Felkaptam a fejem és kíváncsian néztem rá. Sabaku no Gaara. Egyelőre nincs jó véleményem róla. Konan ismét elindult, s most két soron vágott át és ismét megállt egy sírkő előtt. Az eső még jobban rákezdett, s most a sírkőn növekvő mohákat csapdosta meg. 
- Yamanaka Ino - motyogta Konan. - Kétszáz éve kísérelt meg egy öngyilkosságot, mikor édesanyja meghalt. Utána viszont megölték. 
Borzalmas, hogy mindenkit megölnek ezen a részlegen. Kíváncsi vagyok, hány ember van még.
- Nyugalom, már nincs sok hátra - mosolyodott el Konan és tovább indult. Most sorokat mentünk hátrébb, néha egy-két ágreccsenés is kísérte utunkat. Bokrok között vágtunk át, s léptünk egy barnás-feketés márványsírkő elé. 
- Sasori - mondta halkan. - Őt ismertem, barátok voltunk és társak. Üldözötteket menekített, és mikor az akkori ellenséges uralkodók rábukkantak, kínozták, vallatták, majd megölték.
Sajnálat fogott el. 
- Száztizenhárom éve - szólalt meg Konan és továbbment, egy sorral hátrébb, s megint megállt egy sírkő előtt. 
- Karin. - Konan szomorkásan elmosolyodott. - Bitófán halt meg hatvanhárom éve. És már csak egy valaki van. Mármint több, de egy sírkő alá vannak temetve. 
Konan átvágott a többi soron is, és a falnál álló hatalmas emlékmű felé vette az irányt. Mályvaszínű volt, tetején két nagy szem volt látható, s aranysárga betűkkel volt leírva a nevek, amiket méterekről el lehetett olvasni. 
Konan megállt, s jobban elolvastam a feliratot.

 

A híres Hyuuga klán

 

Három részre volt felosztva a hatalmas sírkő, mindegyiken nevek foglaltak helyet.
- A középsőt nézd! - súgta Konan. - A többi fent van.
Először nem értettem mire céloz, majd végül, amikor megértettem, ismét a nevekre néztem.

 

Hyuuga Hiashi
1684-1742

és neje Hyuuga Hama
1690-1742

 

Lejjebb siklott a tekintetem és még több nevet véltem felfedezni.

 

Hyuuga Hizashi
1685-1742

és neje Hyuuga Naomi
1689-1742

Hyuuga Hanabi
1730-1742

Hyuuga Hinata
1724-1742

Hyuuga Neji
1723-1742

 

Borzongás futott végig a hátamon, és elhűlve meredtem az évszámokra. Mindegyik egy évben halt meg. Hiashi ötvennyolc, Hama ötvenkettő, Hizashi ötvenhét, Naomi ötvenhárom, Hanabi tizenkettő - ennél könny szökött a szemembe -, Hinata tizennyolc - annyi, mint én -, Neji pedig tizenkilenc éves volt, amikor meghaltak.
- Kivégezték az egész családot - magyarázta Konan. - Ellenségei voltak a szervezetnek, ami akkor működött, így kivégezték az egész Hyuuga klánt. 
Borzalmas, hogy mikre vetemednek az emberek, még ma is, igaz, ez száz évvel ezelőtt volna, de akkor is. Borzasztó. Ránéztem Konanra, aki most elmosolyodott, majd mikor villámlott az ég, felemelte a fejét.
- Eljött az idő. Indulnod kell. 
- Hova? - kérdeztem ijedten.
- Tovább? 
- Igen. 
- Értem. 
Konan megölelt, majd ismét eltávolodott tőlem és akkor valami megvilágított. Lenéztem az alattam lévő pocsolyába, s megdöbbenve kísértem végig, hogy testem lassanként felemelkedik, majd eltűnik...