Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Suttogó Sólyom

2011.01.08

 Suttogó Sólyom

 

    Árnyék bújik meg minden sarokban, ahogy fagyosan közeledünk az évtizedekkel ezelőtt lebomlott erődítmény felé, mely egykor az Uchiha klán rejtekhelye volt. A rom ugyanolyan, semmit sem változott az évek alatt. Pedig csak egyszer láttam, akkor, amikor az Uchiha klán két utolsó leszármazottja, Sasuke és Itachi véres párbajukat hívják. Vagy hívhatnám úgy is, hogybosszú.

 

    Mai napig emlékszem arra az arcra, amikor kiderült az igazság. A szenvedés könnyei, a tehetetlenség, düh, csalódottság, elkeseredettség érzései folytak le Uchiha Sasuke arcán. Nagyon sajnáltam őt. Emlékszem a férfi mondatára, aki Uchiha Madarának mondta magát. Arra a mondatra, amit Sasuke osztott meg velem, amikor Madarával beszélt...

„...az irántad érzett szeretetéért csak gyűlöletet kapott, mégis mosollyal az arcán távozott."

 

    Érdekes ember vagy, Itachi. Újabb bosszúállót hívtál ki öcsédből. Sasuke... el akarja pusztítani Konohát. Tudom, hogy ez a célja és nem csak a felsőbb vezetőséget eltenni láb alól. De miért titkolja el előlünk? Beszélnem kell vele. Muszáj lesz.

    Fáról fára ugráltunk a csonka erdőben, egy hideg, téli napon. A hó esett, a fák csupasz ágait teljesen betemette, néhány megrezdülő ágról lepottyanó hó gyakran állta utunkat - Suigetsu egyszer el is esett. Szerencsétlen. Elfintorodva pillantottunk rá Sasukéval, de ő csak egy zavart félmosolyt küldött felénk. Megálltunk. Sasuke egyből rám pillantott, hatására apró pír szökött az arcomra. Olyan máshogy nézett rám. Talán mégiscsak beszélnem kéne vele? Végül is... sokat nem veszíthetek. Vajon még a cél, amit Konoha ellen tervez, meg van még benne? 

   Lépéseink egyre esetlenebbek lettek a nagy hó miatt. Néhányszor rajta kaptam magam, amint szitkozódva kelek fel az ég hófehér ajándékából. (Egyszer-kétszer a fiúkra is ráestem, de ezt sikerült szó nélkül hagyniuk, ugyanis javarészt én álltam a legbiztosabban a hóban, ha nem vesszük Sasukét és Juugót, mert ők még mindig talpraesettebben mozognak a hóban.) Mikor Juugo harmadjára, Sasuke pedig másodjára is elkapott, dühösen álltam és leporolva magamról a havat és Suigetsut, villámló szemekkel néztem rá. 

    Azt hiszem, hogy szavak nélkül is megértette, hogy mit akarok, így az óta többször nem esett rám és nem csimpaszkodott bele teljesen „véletlenül" a hajamba. Egyszer szemüvegemet is elvesztettem, ezért torkom szakadtából üvöltöttem csapattársamnak, hogyha nem keresi meg, itt és most kinyírom (kaptam is egy jó fejmosást érte). 

    Éhes voltam, fáradt, torkom teljesen kiszáradt és átfagytak végtagjaim. A köpeny, ami magamon volt, nem nyújtott elég védelmet, a téli szél befújt nyílásán, karjaimat libabőrössé varázsolva. Remegtem, fogaim összekoccantak, de erőt gyűjtöttem, hogy fussak tovább. Mellettem Suigetsu egész jól szórakozott. Hógolyókat gyártott és azokat hajította el, úgy, mintha véletlenül ejtette volna el őket. Ilyen jó hatással lenne rá a hideg? Juugo és Sasuke teljes fapofával haladtak előre, a külvilágot kizárva. 
 

Sasuke hirtelen torpant meg, kis híján neki is ütköztem, ellenben Suigetsuval, aki egyenesen nekiment, ezzel lelökve Sasukét a faágról. Suigetsu egyenest a hóban landolt, míg Sasuke fejjel lefelé lógott, talpa hozzá volt tapadva az ághoz. Zseniális...
- Miért álltál meg? - kérdeztem.
- Biztos pihenünk - hallatszódott Suigetsu tippelése egy hókupac alól. Lenézően pillantottam rá. 
Pihenni fogunk, de nem itt - mondta Sasuke mély hangján. Reméltem is, én nem fogok fagyoskodni. Sasuke ismét elindult, de ezúttal nem mentünk többet 100 méternél. Egy falu határát értük el, ahol Sasuke elkábította az őröket.

   A falu kihalt volt, legalábbis az emberek a házukban ültek, forró teájukat szorongatva, pokrócok ezreibe csomagolva magukat. Én ezt tenném, nem szeretem a hideget, főleg az ilyen hideget nem. De a hó gyönyörű. Néha elképzelem a forró csókot a hóesésben éjszaka. Mindig más került abba a képbe. Persze olyanok, akiket csak futólag ismerhettem meg, egy-egy kiruccanásomkor, mikor még Orochimaru börtönét őriztem és tartottam féken a rabokat. Sokkal jobb lenne az életem, ha Suigetsu és Juugo kimennének a képből és csak Sasuke meg én lennék. 

   Kislányos mosoly szökött arcomra. Karin, Karin, Karin. Mikre nem gondolsz... Egy vendéglőbe tértünk be, gondosan meghúzódva az egyik sarokban. Sasuke egyből arcába húzta csuklyáját a biztonság kedvéért, semmi kedvem embereket ölni ahhoz, hogy biztonságban tudjak meginni egy forró kávét, vagy sakét. Esetleg egy ramen is belefér. Nem is tudom, most legszívesebben befalnám az egész konyhát. Ujjaimmal dörömbölve vártam a pincért és az étlapot. Már előre felkészültem, nehogy Suigetsu lenyúlja előlem. 

   Pár perc múlva meg is érkezett a pincérNŐ. Egy pincérnő jelent meg. Unottan tartotta a jegyzetfüzetet a kezében, keze a csípőjén pihent, unottan bámészkodott a nagyvilágba.
Mit hozhatok? - kérdezte.  
Valami erőset - szóltam.
Vizet. - Suigetsu sem változik.
Shochu-t - mondta Juugo. Mióta iszik shochu-t? El kell ismernem, van ízlése. 
Valami ihatót - szólt Sasuke és ránézett a pincérnőre, akinek egyből arcára fagyott az unott megjelenés. Arca hirtelen pirosra váltott, de Sasuke nem indult neki - csak a poén kedvéért. A nő hirtelen elkezdett kapkodni és pirulva hozzátette. 
Máris.
A kis...

    A nő gyorsan hozta ki a frissítőket, arcán mosoly ült és ismét előhalászta jegyzetfüzetét. Úgy látszik, hogy nem tudja, ki is Sasuke. 
Enni hozhatok valamit? - kérdezte vigyorogva. 
Hogyne drágám - udvarol Suigetsu. - A te főztödből kérek. 
Felvontam a szemöldököm és rápillantottam a pincérnőre, aki úgy nézett Suigetsura, mint a bolondra. Szimpatikus is lenne, ha nem lenne odáig annyira Sasukéért. 
Ramen - mondtam ki színpadiasan.
- Máris hozom - mosolyodott el kislányosan. - És az uraknak? 
Sejtelmesen pillantott Sasukéra. 
Nekem is jó a ramen - szólt Juugo.
Én nem kérek semmit - mondta Sasuke.
Biztos? Pedig nagyon finomakat ehetnek vendégeink - vette fel az aggodalmas kismama arcot a nő. Sasuke ellenben leintette, mire sértődötten elment, de rákacsintott.

   Miután hátat fordított, úgy tettem, mintha lehánynám a terítőt. 
Borzalmas - nyögtem. Választ nem kaptam. Suigetsu még mindig a lány után nézett, Juugo az asztal sarkának egy letörött szegletét vizsgálgatta, míg Sasuke minket nézett. Mikor találkozott tekintetünk, vetett rám egy sokatmondó pillantást, míg én visszamosolyogtam. Érdekes vagy, Sasuke. Akárcsak a bátyád. A pincérnő lerakta elénk az ételt, s mi egyből rávetettük magunkat. 

    Ugyanebben a fogadóban kerestünk éjszakára szállást, s a tulaj egy kopott, molyrágta ágyterítővel, pókhálókkal felszerelt szobába dugott minket. Két „franciaágynak" nevezett dolog volt a szobában és egy ütött kopott szekrény. Itt se fogok többet megszállni! 
Egyedül alszom, ti nyomorogtok az ágyon - jelentettem ki hirtelen.
- Szó sincs róla, én alszok egyedül - akadékoskodott Suigetsu, mire lekevertem egyet neki. A fal vizes lett a feje jóvoltából, míg én dühösen villantottam meg szemeim szemüvegem mögül és keretét megfogva ráförmedtem a fiúra.
Én alszok egyedül, nincs vita! - kiáltottam.
Akkor aludj Sasukéval, biztos vele akarsz - vigyorodott el Suigetsu. Elvörösödtem és megragadtam szemüvegem keretét, s feljebb toltam.
E-ez nem i-igaz! - mondtam dadogva, de kiabálva. Sosem hoztak még ilyen zavarba. Megint ütöttem, csakhogy elrejtsem azt a bárgyú vigyorát.
Rendben, Karin velem alszik - hallottam Sasuke hangját. Elvörösödtem. Egy ágyban? Vele?

 

*


   Kint ültem az ablakban és néztem a tájat. Mögöttem a három fiú szuszogott, illetve csak kettő, Suigetsuék ágya hullámzott a fiú horkolásától. Juugo békésen aludt mellette, s Sasukéra néztem. Olyan aranyos, amikor alszik. Most legszívesebben odamennék hozzá és átölelném. Megráztam a fejem, elhessegetve a gondolatokat a fejemből.

Karin, ne bámulj! - hallottam Sasuke mély hangját. Te jó isten, honnan tudta? Álmosan nyitotta ki koromfekete szemeit és rám nézett. 
- Nem kellemes mellettem aludni? - Erre mit válaszoljak?
- Csak levegőzni akartam - mondtam halkan és visszafordultam a Hold felé. Hallottam, hogy Sasuke kimászik az ágyból és letelepszik mellém. Egy nadrág volt rajta, semmi több. Izmos mellkasát megvilágította a Hold fénye. Gyönyörű volt. 

    Sasuke minden bizonnyal észrevehette, hogy bámulom, így most perverz mosolyt villantott elő. Érdekes, még sosem láttam így mosolyogni, de be kell, hogy valljam, nagyon jól áll neki. A Holdra nézett és én követtem tekintetét. 
Telihold volt akkor - motyogta. Ránéztem.
Mikor? - kérdeztem.
Amikor Itachi lemészárolta a klánt - felelte Sasuke, s én hagytam, hagy meséljen. Legalább kiönti valakinek a szívét.
Akarsz róla beszélni? - Nem válaszolt és én csalódottan hajtottam le a fejemet.
Az Akadémiáról tartottam haza. - Feleltem a fejem, ő még mindig a Holdat nézte. - Éreztem, hogy az az éjszaka más. Minden vérben úszott az Uchiháknál. Kunai-ok álltak ki a címerekből, tudtam, hogy valami nagyon rossz történhetett. De nem tudtam, mi volt az. Futottam haza, remélve, hogy szüleim még élnek, ugyanis az utca hullákkal volt tele. Nem sírtam. A házunk üres volt, senkit nem láttam. Se anyámat, se apámat, se Itachit. Abban a szobában találtam rájuk, ahol egyszer apám leszidta Itachit, amiért nem végzi jól a munkáját. Már tudom, miről volt szó. Az Uchihák puccsot terveztek és Itachi egy kém volt. Kettős ügynök.

    Megrémisztette szavai. 
De volt egy másik feladata, amivel Konoha felsőbb vezetősége bízta meg. Az volt, hogy pusztítsa el az egész Uchiha klánt, egytől egyig. Nem lettem volna Itachi helyében. Madara segített neki, azzal a feltétellel, hogy bosszút állhat az Uchihákon, ha segít neki. Ő is bosszúálló. Mindenkit megölt Itachi, kivéve engem. Madara azt mondta, hogy engem nem tudott megölni, túlságosan is szeretett ahhoz, hogy kiontsa szánalmas kis életemet. Mindent titkolt előlem. Mindent, csak azért, hogy az én lábaimnál halhasson meg. Az irántam érzett szeretetéért csak gyűlöletet kapott. Már tudom, milyen ostoba voltam. 
- Miért nem kezdesz új életet?
 - kérdeztem halkan. - Próbáld meg elfelejteni Itachit - bár tudom, hogy az nem fog menni- és Konohát. Nem fogod tudni egymagadban elpusztítani. 
- Azért vagytok ti
 - nézett rám. Elöntött a düh. 
- Kísérleti nyúlnak használsz minket? Azok után, hogy végig melletted álltunk? - sziszegtem.
Nem.

   Jó volt itt vele ülni. De nem értettem szavait. Meséjénél csorogtak könnyeim, el sem hiszem, hogy minden hiába volt. Megsimogattam karját.
Köszönöm Karin - mondta és átölelt. Abban a pillanatban elöntött a forróság. Tétovázva öleltem vissza, a sokk hatása alatt, hogy Sasukénak mégiscsak vannak érzései, még ha felém nem is szerelemmel tekint. Bár lehet, nem tudom. Fejemet belefúrtam mellkasába és úgy ültünk a hideg ablakpárkányon, nézve a Holdat, szorosan simulva egymás karjaiba, a hóesésben.

 

Vége