Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1-2-3

2011.01.14

 Runaway

Első könyv
I. fejezet

 

   Sosem hittem a szerelemben. Fölöslegesnek tartottam két ember között akkora bilincset, ami fogva tart addig, ameddig gyengülni nem kezd. Még soha nem volt barátom, és nem is ismertem a szerelem fogalmát. Még sosem tapasztaltam meg. Egészen addig, ameddig meg nem ismertem Őt. Tökéletes volt, igéző ébenfekete tekintetét rám függesztette, és nekem a szívem nyomban a torkomba ugrott. Ő nem így érzett, és ez rosszabb volt bárminél. Rosszabb volt, mint egy vihar előtti csend. Lelke a titkok zárháza, melyhez nincs kulcs. Őrjítően hatott rám, és ennél nem utáltam jobban semmit. Csak egy kérdés visszahangzott fejemben minduntalan. Miért mindig én?

*

   Hátamat a testnevelés öltöző egyik ajtajának vetve bámultam azokat a kis ruhakupacokat, amiket osztálytársnőim hagytak itt. Ők kint tornáztak, de én még mindig az ajtó tövében gubbasztva ücsörögtem. Semmit nem utáltam jobban a testnevelésnél.
   A nevem Haruno Sakura, 19 éves, végzős lány vagyok a Konoha High Schoolban. Mennyire vártam én ezt az évet!
   Azt vártam, hogy mikor nyílik ki az ajtó, és hajol be rajta a testnevelő tanárom vörös ábrázata. Nem akartam konfliktust, ugyanakkor tornázni sem volt kedvem. Alig vártam már, hogy vége legyen a napnak, és kiszabadulhassak ebből az őrültek házából. Szerettem idejárni az igaz, de közel sem azért, mert itt oly’ sok barátom volt. Épp ellenkezőleg; egyetlen egy volt: Hinatának hívták. Annyira nem vegyültem el a tömegben, hisz ki ne venne észre egy rózsaszín hajú lányt? A konohai gimnáziumba nem jártak furcsa szerzetek. Mindegyikük teljesen elvegyült a diákok között, egyiküknek sem volt feltűnő hajszíne vagy más egyéb kiemelkedő tulajdonsága. Még Hinatának sem; a haját mindenki feketének látta, de ha jobban megnézték, egy kis lilás vagy kékes árnyalatot is felfedeztek benne. De még ezzel az apró furcsaságával sem fogadták be a többiek. Hinata csendesen üldögélt minden órán, de kezét abban a szempillantásban a magasra emelte, ha valamit biztosan tudott. Cincogását alig lehetett hallani. Okos volt, még akkor is tudott jól felelni, ha úgy szólították fel, hogy nem is jelentkezett. Az osztály körében csak stréberként emlegették, de szerintem egyáltalán nem volt az. Sokan nincsenek tisztában ennek a szónak a valódi jelentésével.
   Én először tartózkodó voltam Hinatával szemben; féltem attól, hogy osztálytársnőim elcsavarják a fejét. Nem így lett, és onnantól kezdve legjobb barátnők lettünk. A lehető legjobbak. Ha ő késett, én is késtem – bár ez inkább rám volt jellemző -, ha én hiányoztam, akkor ő is. A tanárok is már „testvérpárként” emlegettek minket. Én egyke voltam, azonban Hinata húga a Konoha High Schoolba járt. Most járta a másodikat, és gyönyörű lány volt. Hyuuga Hanabinak hívták. Hinata sokat mesélt róla, főként azt, hogy Hanabi apjuk kedvence. Én kedveltem Hanabit, noha alig beszéltem vele – legtöbbször a barátai körében tartózkodott, amibe én nem tartoztam bele.
   Talán épp ezért alakult ki Hinata és Hanabi között afféle „ellentét”. Teljesen különböztek; Hanabi népszerű volt, míg Hinatát soha nem vették észre, Hanabi szája akkora volt, mint a bécsi kapu, ellentétben nővérével, és még sorolhatnám. Hinatát is csak úgy ismerték az iskolában, mint „Hanabi-san nővére”. Gyakorlatilag csak én tudtam a nevét.
   Hinata ma nem jött suliba, és még üzenetet sem hagyott. Biztos eltiltották mindentől, de arra nem találtam magyarázatot, hogy miért nem lépte át az épület küszöbét. Talán a barátjával van.
   A fiút Inuzuka Kibának hívták, és rajtam kívül ő volt még az az ember, aki jól ismerte Hinatát. Még nyáron jöttek össze, és immáron hét és fél hónapja együtt voltak. Senki nem cikizte őket, hisz Kiba az amolyan „menőbb” körökbe tartozott. Talán épp ezért csodálkozott mindenki, hogy ők ketten összejöttek. Barátnőmnek már elég régóta tetszett a fiú, de sosem mert közeledni hozzá. Végül Kiba tette meg az első lépést. Vajon Kiba sem jött suliba?
   Négykézláb másztam oda az én ruhakupacomhoz, hogy magamhoz ragadjam telefonomat. Mindenképpen akartam beszélni valakivel, és talán Hinata lett volna a legjobb, de mégsem őt választottam. Egy régi barátom számát csörgettem meg, és elhallgattam a tárcsázás búgó hangját. Eltelt pár másodpercbe, mire felvette.
   - Háló? – szólt bele egy kellemes hang. Arcom előtt azon nyomban felrémlett a mosolygós arc a kék szemekkel és szőke hajjal.
   - Fel sem ismersz? – kérdeztem tettetett sértődöttséggel. Válaszként hümmögött.
   - Téged nem lehet nem felismerni, Sakura, hm!
   - Ahhoz képest jól elfelejtettél. Nem igaz?
Szinte magam előtt láttam szélesen vigyorgó ábrázatát. Igyekeztem halkan beszélni, holott képtelenségnek tartottam, hogy a kinti lárma közepén meghallja halk szavaimat a testnevelő tanár.
   - Sok a munka, szivi, ne haragudj! Ígérem, ma átugrom hozzád meló után – szólt, szinte könyörgő hangon. Ajkamra diadalittas mosoly csúszott.
   - Benne vagyok! Sasorival mi a helyzet? – érdeklődtem.
   - Még él. Hiányzol neki! – Nekem is ő. Hiányzik csillogó barna szeme és mosolya, mellyel engem is mindig fel tudott vidítani.
   - Baszik rám – vágtam rá mérgesen. Ez igaz volt, hisz már hónapok óta nem telefonált, még csak fel sem keresett. Nagyon jól tudtam, hogy jogosan nem keres, de akkor is bántott.
   - Neked is kéne rá időt szakítanod, hm.
Szavai teljesen jogosak voltak. Miért mindig másra fogom a hibáimat? Idegesített ez a tulajdonságom, nagyon is. Hallgattam, mint a sír. Talán a bűntudat némított el.
   - Nézd! Beszéljetek meg egy összeruccanást! Bár ma neki nem jó, az tuti – szólalt meg ismét.
   - Jó.
   - Este találkozunk. Ja, és menj be tesiórára, hm!
Túl jól ismer ez a barom! Akaratlanul is mosoly szökött arcomra, miután leraktam a telefont. Deidara, hogy én mennyire tudlak néha utálni! – gondoltam mosolyogva. Szememet az egyik sarokba függesztettem, ahol egy gazdátlan zokni feküdt a hideg kövön. Valahogy furcsa érzésem támadt. A lebukás érzése…
   - Haruno Sakura! – csendült egy hang mellőlem, és riadtan kaptam oda tekintetemet. A testnevelő tanárom állt mellettem, csípőre tett kézzel. Szája enyhén rángatózott, és én a legrosszabbtól tartottam. Tudtam, hogy nem menekülhetek előle. – Csak úgy lógunk az óráról? Mégis mit képzel maga! Óra után bent marad futni, és nem érdekel, hogy órája van. Én nem tűröm a szemtelenséget!
Igen, azt nagyon jól tudom. Sipítós hangja fájt a fülemnek, ráadásul a legrosszabb büntetést szabta ki. Utáltam futni, főleg óra után bent maradni. Akkor addig futtatott, míg a kimerültségtől össze nem estem. Talán jobban tettem volna, ha bemegyek órára. Igaza volt Deidarának.
   Az idő rekordgyorsasággal telt el, és csak arra eszméltem fel, ahogy osztálytársnőim beözönlenek az öltözőbe, és ahogyan viháncoló nevetéssel emlegetik a testnevelés óra kiemelkedő pillanatait. Már állhattam is fel, hogy kimenjek a tanárnőhöz – már éreztem a testemen gonosz tekintetét. Torkomba gombóc keletkezett, ahogy átléptem a tornaterem küszöbét. A tanárnő már rám várt, de arca kifürkészhetetlen volt. Valahogy rossz érzésem támadt, és később ki is derült, hogy miért; a tornaterem sarkában négy lány ült, engem figyelve. Pont az a négy, akit az iskolában a legjobban utálok, de legalább a sors attól megmentett, hogy egy osztályba kerüljünk. Évfolyamtársak voltunk, de még így is pokollá tették az életemet.
   - Haruno – szólt hirtelen a tanárnő. – Kapkodja magát, és a bemelegítés után indulhat a futás. Ameddig azt nem mondom, hogy állj!
Dühösen horgasztottam le a fejemet, majd összefogtam a hajam, és elkezdtem a bemelegítést. Azt hittem – vagyis inkább reméltem -, hogy egyedül leszek, ehelyett a négy legnagyobb ellenségem között kell lejáratnom magam. Szuper…
   Gyorsan guggoltam párat, majd el kezdtem futni a tornateremben. Nem akartam sietni se, de szinte biztos voltam benne, hogyha látja rajtam az akaratot, akkor békén hagy. Nem is tudtam akkor még, mekkorát tévedtem.

*

   Tizenöt perce futottam, megállás nélkül, és egyszer sem mertem ránézni se a tanárnőre, se a lányokra. Lábam már remegett az erőfeszítéstől, arcom kipirult, copfomból kiszállt néhány tincs, melyek az arcomra tapadtak. Zilálva szedtem a levegőt, nem tudtam normálisan lélegezni, annyira kimerültem. Sosem futottam még ennyit. Ez volt az a pont, ahol megfogadtam, hogy soha többet nem lógok az óráról. És még négy hónap van az iskolából. Hogy fogom én ezt kibírni? Mennyivel könnyebb matematika vagy fizika órán ülni. Ott legalább mindent tudok, és nem kell magamat leégetnem, még akkor sem, ha a tanár folyton engem szólít fel. Szorosan összezártam ajkaimat, miközben egy kevéske nyálat próbáltam pumpálni kiszáradt számba. Olyan volt, minta homokot ennék. Éreztem, ahogy egyre hagy el az erőm. Most már csak cipeltem a testemet, majd a huszadik percben fáradtan estem neki a gerendának. Nem érdekelt a mögülem hallatszódó nevetés, pedig nagyon is rosszul esett. Könnyeim egybe folytak izzadtságommal. Miért pont nekem kell ekkora szenvedéseket elviselnem? Eltakartam arcom, hogy még véletlenül se fedezhessék fel fájdalmaimat, melyek tökéletesen kirajzolódtak arcomon.
   - Haruno Sakura – szólt csendesen a testnevelés tanár. – Magához képest egész szép időt futott. Most elmehet, de többet ne lógjon az órámról!
Nem válaszoltam, helyette elindultam az öltöző felé, hátra sem pillantva. Elengedtem a mögöttem hallatszódó vidám kacagásokat, nem érdekeltek. Újabb könnyek csordultak ki a szememből, a nedves porceláncsészébe esve, keveredve a vízzel, amit épp megnyitottam a csapba. Le akartam magamról mosni a mocskot. Térdeim úgy remegtek, mint a kocsonya, csak arra vágytam, hogy hazamehessek, és bevethessem magam az ágyba.
   Amint kiléptem az öltözőből, egyből a kijárat felé igyekeztem, nem volt kedvem bemenni az utolsó órámra. Csendesen köszöntem el a portás nőtől, majd kiléptem a dermesztő hidegbe. A hó lassan szállingózott le a földre, nem messze tőlem egy kis gyermekcsoport hógolyózott, mellettük pedig két kisfiú épített hóembert. Már a mosolygáshoz is fáradt voltam, most viszont van indokom, hogy miért fogok bezárkózni a szobámba, miután hazaértem. Cudar idő uralkodott kint, miután elértem a buszmegállót. Most már a szél is táncra hívta a hajamat, így már egy kisebb hóvihar alakult ki. Nem volt ínyemre, hogy még a buszra is egy negyed órát kellett várakoznom.
   Vizesen szálltam fel a buszra, ahol egy lesújtó pillantást vetettem a sofőrre, majd elindultam helyet keresni. Lábaim még mindig remegtek, alig vártam már, hogy leülhessek. Azonban a szerencse nem pártolt az én oldalamra, mert a busz teli volt, egy ülőhely sem akadt, amin kipihenhettem volna fáradalmaimat. Állva utaztam húsz percet, mert mikor kiszúrtam magamnak egy helyet, egyből lecsaptak rá.
   Bőrig ázva, átfagyva léptem át házam küszöbét, és még csak annyit sem kiáltottam, hogy megjöttem. Gondoltam, hogy úgysem kíváncsi rám senki sem. Gyorsan lekaptam lábamról a csizmámat, majd felcammogtam, hogy megszárítkozzak.
   A szobámban is dermesztő hideg volt, holott a folyosón kellemes meleg honolt. Gyűlöltem a hideget, így gyorsan be is csuktam az ablakomat, majd rávetettem magam az ágyra. Már sírni sem tudtam a kimerültségtől, de nem is akartam. Épp eleget hullattam már a könnyeimet mások miatt.
   Csak most fogtam fel, hogy milyen csendes a ház; nincs itt senki, bár ezt már megszokhattam volna. Amióta Ő elment, azóta olyan a ház, mintha kísértetkastély lenne. Szinte csak én laktam benne, a szüleim nem foglalkoztak velem, mikor Ő elhagyta a családi fészkünket. Ő volt a csodagyerek, minden szülő olyan gyermeket kívánt volna magának. Én eltörpültem mellette, és talán épp emiatt romlott el a kapcsolatunk. Hiányzott, nem tagadom. Nagyon is… Lassan kezdtem úgy érezni, hogy mindenki elhagyott. A szüleim, Sasori… Hinata. Vajon hol lehet? A telefonja ki van kapcsolva – a buszon rengetegszer próbáltam hívni. Talán át kéne mennem hozzá, megtudni, mi van vele. Talán csak eltiltott beteg lett. A szülei csak a húgával voltak kegyesek, legalábbis ahogy azt Hinata elmesélte.
   Gyorsan felpattantam az ágyból – nem törődve a hihetetlen fájdalommal, ami a lábamba vágott -, és leszáguldottam az emeletről. Sálba bugyoláltam a nyakamat, és miután belebújtam a jó meleg csizmámba és kabátomba, kiléptem a hűvösre. A szél már nem fújt annyira, de még mindig szitált az égből a fehér hó. Gyors iramban indultam el a Hyuuga ház felé, de visszavettem a tempóból, amikor a szomszéd fiú előtt – aki mellesleg nagyon helyes – hátra estem a csúszós úton. Ebben csak az volt a jó, hogy aggódva segített fel, de arckifejezése láttán tudtam, hogy legszívesebben jókat nevetne rajtam. A szégyentől vöröslő fejjel húztam a kapucnimat az arcomba, és lábamról leverve a havat, felszaladtam Hyuugáék lépcsőjén. Átfagyott ujjaimat a kaputelefon egyik gombjára helyeztem, és vártam, hogy valaki megszólaljon.
   - Igen? ­– szólt egy vékony hang, amit egyből felismertem.
   - Szia, Hanabi, Sakura vagyok! – mondtam. Nem voltam benne biztos, hogy engem felismer, bár nem zártam ki az esélyt.
   - Aha… - szólt bizonytalan hangon. – Hinatát keresed?
 
 - Igen – bólintottam. Csak később esett le, hogy ő ezt nem láthatja, és ettől csak még nagyobb zavarban éreztem magam. – Nincs itthon?
   - Én is őt keresem – mondta Hanabi aggódó hangon. – Reggel elindult a suliba, de bent nem láttam, és még haza sem jött. Nem tudom, mi lehet vele. Talán Kibával van.
   - Értem. – Próbáltam nyugodtan beszélni, holott majd szétvetett az aggodalom. Hol lehet? – Köszönöm. Ha esetleg megérkezne, szólsz neki, hogy kerestem?
   - Persze!
   - Köszönöm, szia!
   - Pá!
Már nem hallottam, hogy leteszi a telefont, egyből hátra arcot vettem, hogy lesompolyoghassak a lépcsőn. Lassan lépdeltem haza, komótosan, arra gondolva, hogy ma megint egyedül töltöm az estét. Szüleim úgysem jönnek haza, maximum éjfél után. 
   Továbbra sem hagyott nyugodni az a tény, hogy hol lehet Hinata. Valahogy rossz érzés kerített hatalmába, ha erre gondoltam. Mintha… á, nem, ez baromság! Hinatának biztosan nincs semmi baja, ne beszéld be magadnak! Az lesz a legjobb, ha veszek egy forró fürdőt, amint hazaérek – a lábujjaim már amúgy is csontig fagytak.

*

   Hazaérve egyből kibontottam magam temérdek ruhakollekciómból, és kisimítva egy-két kósza tincset a hajamból, felcammogtam a fürdőszobába. A helyiség picinyke ablakán még mindig láttam szállingózni a hópelyheket. Kiskoromban rengetegszer hógolyóztam, Ő mindig szánkózott velem. Közösen építettük a különböző fajtájú hóembereket, és szépségversenyt rendeztünk szüleinknek. Akkor még viszonylag tökéletes család voltunk. Mindez már a múlté, mintha örökre elmerült volna a fehérséggel.
   Ruháimat automatikusan kaptam le magamról, és merültem el a forró vízben. Égette a bőrömet, mégis megnyugtató hatással volt rám. Fejemet a hideg kádszélre döntöttem, szemeimet becsuktam. Egyre kezdtek homályosodni a gondolatok a fejembe. Vajon tettem fürdőolajt a vízbe?

„Arról nem volt szó, hogy fuvarozzuk is… vissza kell fordulnunk… Sasori… hiányzol neki… szia, elvigyünk?... Nem futunk össze valamikor?... Azt hittem, utálsz… aggódok érted… hova tűnt?... Ki vagy?... El kell tűnnöd, MOST… eltűntél… nem akarlak belekeverni… aggódtam… megtámadta… Konohából jöttem… végre felébredtél… beverted a fejed… emlékszel, mi történt akkor, amikor nem fordultál vissza?”

   Hirtelen pattantak ki a szemeim, kezeimmel szorosan kaptam a kád széléért. Még mindig káprázott a szemem a hirtelen támadt álomtól. Az egész olyan valóságosnak tűnt.
   Lefröcsköltem magam a már kihűlt vízzel, hogy kicsit felébredjek, majd egy gyors tisztálkodás után kiugrottam a kádból. Fásultan nyúltam pihe-puha törülközőmért, hogy letöröljem a testemen csillogó gyöngyházfényű vízcseppeket. A törülközőt ledobtam a mosógépre, miután magamra kaptam egy kockás rövidnadrágot egy fekete pólóval, és lecammogtam a nappaliba. Még le sem értem a lépcső utolsó fokáról, máris megszólalt a csengő. Miért érzem úgy, hogy valamit elfelejtettem?
   Hamarosan ki is derült, hogy VALAKIT felejtettem el. Amint kinyitottam az ajtót, máris rájöttem, hogy bizony én egy kellemes esti teadélutánt beszéltem meg Deidarával. A szőke srác az ajtóm előtt álldogált, szőke haján megcsillantak a hópelyhek.
   - Csak nem fürödtél? – vacogott.
   - De – biggyesztettem le ajkaimat. Azt már nem akartam mondani, hogy elfelejtettem a találkát, mert akkor még be is rág, még ha az viccből is van. Utat engedtem neki, és ő leverve a havat a lábáról, besomfordált az előszobába. Elfintorodtam a lepergett hó láttán, majd fejcsóválva siettem be a konyhába, hogy feltegyek egy finom kávét.
   - Mi újság, hm? – hallottam Deidara hangját az előszobából.
   - Nem sok – vontam vállat, pedig igenis sok minden járt a fejemben. – Veled? Rég láttalak.
   - Ne kezd már megint – csóválta meg a fejét, és levetette magát a kanapémra – a hangokból ítélve. – Amúgy semmi. Sok a meló. Ki vagyok készülve egy kicsit, hm. Hogy-hogy egyedül vagy itthon?
   - Amióta ő elment, nagyon üres a ház – feleltem mélabúsan, miközben kivittem a két bögre feketekávét. Leültem mellé.
   - Nem te nyavalyogtál folyton, hogy a szüleidet csak ő érdekli, hm? – vonta fel szemöldökét. Ez betalált…
   - Azt kívántam, bár elmenne itthonról – vallottam be megadóan, mert tényleg így volt. Másra sem vágytam, csakhogy hagyjon itt minket a picsába. Rossz döntés volt.
   - Meg is lett, hm – szólt halkan Deidara.
   - Megbántam. Így már a szüleimet is alig látom.
   - Szeretnek téged – veregette meg a vállamat a mellettem ülő. Halványan elmosolyodtam, de ő is tudta, hogy ez csak egy álmosoly.
   - Nem tudom, hogy engem ki szeret, de hogy ők nem, az biztos – feleltem mogorván. Mindig csak Ő… Deidara megértően hümmögött, majd miután felhörpintette a kávéját, ismét megeredt a nyelve. Még sosem beszélt ennyit, de nem is bántam, legalább valami elterelte a figyelmemet. Mosolyogva hallgattam beszámolóját, majd fél óra múlva felállt, és egy szoros ölelés kíséretében elhagyta a házamat. Szüleim még most sem nyitottak be, de már egyáltalán nem érdekelt. Elmosogattam a két bögrét, majd a szobám felé vettem az irányt.
   A Hold fénye megvilágította a szobámat, és a kinti fény hosszú sávja arra a képre mutatott, ahol Sasorival álltunk egy hóember kollekció mellett. Mindkettőnk arca kipirult, de elégedetten szemléltük műveinket, melyek a legkülönfélébb kiegészítőkkel voltak felruházva. Arcomra akaratlanul szökött mosoly. Megragadtam azt a képet, és vele együtt ledőltem az ágyra. Sokáig nézegettem az öngyújtóm fényében, majd a kis lángocskát vettem célba. Játszadoztam lángjával, és kicsit eltrükköztem az öngyújtóval. Bal kezemet a tarkóm alatt pihentettem, miközben a feliratokat olvastam az éjjeli szekrényemen. Gyakorlatilag olyan volt az egész, mint egy határidő napló. Mindent ráírtam, hogy egy csomó dolgot ne felejtsek el másnapra. Nagyot sóhajtottam, miközben oldalamra fordultam. Egész végig Deidara szavai csengtek a fülemben. Talán tényleg fel kéne hívnom Sasorit, hogy találkozzunk, és mindent helyre hozhassunk. Hiányzott az az idióta feje, pedig régen meg tudtam volna fojtani. A hatalmas szeretet…
   Nem is emlékszem, hogy mikor aludtam el. Az öngyújtómat még előtte ráraktam az éjjeli szekrényemre, és még egy utolsó pillantást vetve Sasorira, mély álomba zuhantam.

 

 

 

 

 

 

 

Runaway
Első könyv

II. fejezet

 

   Nem mondhatnám, hogy a másnapom is jobban telt, mint a tegnapi. Egyrészt azért nem, mert Hyuuga Hinata ma sem jelent meg az iskola épületében, sőt, még Kiba sem. Ez még nem is zavart annyira, mert tudtam, hogy legjobb barátnőm biztonságban van mellette, de az már nyugtalanságot váltott ki belőlem, hogy már második napja nincs suliban egyik sem. Hanabit is megkerestem, és ő nyugtalanul számolt be róla, hogy Hinata nem töltötte az éjszakát az otthonában.
   Feszengve mentem végig a folyosón, és próbáltam nem odafigyelni az engem érintő gúnyos mondatokra.
   - Lógott óráról…
   - Futnia kellett…
   - Szánalmas…
És ehhez hasonló mondatok. Elengedtem a fülem mellett ezeket a szavakat, és befordultam az egyik lépcsőhöz. Ismét el kellett viselnem egy pár szóáradatot, ahol futási képességeimről tartottak kiszínezett kiselőadást a „menőbbek”. Valahogy ez most nem tudott érdekelni, hisz eltűnt a legjobb barátnőm. Perpillanat ez volt a legfontosabb. De valahogy még csodálkoztam is, hogy rólam beszélnek, mikor mindig keresztülnéznek rajtam.
   Unalmasabb órák alatt is és a szünetekben is megállás nélkül hívogattam Hinatát, de csak süket fülekre találtam. Senki nem vette fel, de egy idő után már ki is sípolt. Ezt felettébb gyanúsnak találtam, de sokkal jobban nyugtalanított. Mereven bámultam ki az ablakon, hátha meglátom Hinatát, de mindig csak egy-egy idős néni haladt el a szemközti bolt felé, két szatyorral. Ha épp nem az ablakon bámultam kifelé, akkor az ajtót vizslattam, mintha a puszta tekintetemmel ki akarnám nyitni. Ceruzámmal az államat birizgáltam, miközben másik kezemmel a fizika feladatokat oldottam. Alig néztem rá, fejből tudtam a megoldást, amint fejembe vésődött a feladvány. Kivételesen büszke voltam magamra, ahogy végignéztem osztálytársaimon. Ők görcsölve ültek a füzetük felett, és lázasan gondolkodtak még a legegyszerűbb képleten is. Sóhajtva dőltem hátra, rózsaszín tincseimet hátrasimítva. Elnéztem, ahogy hullnak ki ujjaim közül a hajszálak. A tanár odajött hozzám, és maga felé fordítva a füzetet, ellenőrizte a végeredményemet. Elégedett morgást hallatott, majd visszaadta tulajdonomat, és tovább sétálgatott az asztalok között. Ajkamra diadalittas mosoly húzódott, és egy tincset csavartam ceruzám köré. Mindenképpen beszélnem kell az osztályfőnökömmel, hátha tud valamit Hinatáról.
   Ezzel az elhatározással pattantam ki a padból az óra végét jelző csengő megszólalásakor, és már rohantam is a tanári felé, ahonnan most lépett ki a kopasz angoltanár. Szemüvegét megigazította az orrán, majd egy futó mosollyal üdvözölt, és utat engedett nekem.
   Az osztályfőnököm a terem hátsó részlegében foglalt helyet. Annyira ráhajolt a papírra, amit olvasott, hogy az orra hegye már szinte súrolta a papírt.
   - Jó napot, tanár úr! – álltam mellé. Rám emelte hatalmas, vizenyős kék szemeit, majd letette tollát.
   - Miss Haruno – kulcsolta össze ujjait. – Miben segíthetek?
   - Azt szeretném kérdezni, hogy Hinata szülei nem hívták-e magát, hogy mi van vele? – kérdeztem halkan. Összehúzta szemöldökét.
   - Tudtommal a legjobb barátnőd – jegyezte meg. – Neked kéne tudnod.
   - A húga sem tud semmit – vágtam rá. – Nekem se üzent.
   - És miből gondolod, hogy nekem igen?
Utáltam ezt a szemtelenségét, egyből hátra arcot tettem, és köszönés nélkül léptem ki a tanáriból. Dühösen trappoltam végig a folyosón, majd berontottam a seprűtárolóba, hátamat a falnak vetettem. Ez volt a legjobb búvóhely az egész iskolában, mert ide sosem jöttek be. Még a takarítónők sem. Fejem nagyot koppant a falon, és előkaptam az öngyújtómat. Forgattam kezemben, nézegettem a feliratokat rajta, melyeket belegravíroztatott Sasori. Nem is értem, miért ezt használom. Talán valami nagyon megragadt benne, vagy csak tudat alatt érzem, hogy még mindig szeretem Sasorit, és ezen az a sok sérelem sem változtatott. Tényleg fel kéne hívnom.

*

   Hazaérve bágyadtan nyúltam a vezetékes telefon után, mivel sikeresen lemerült a mobilom. Sokáig nézegettem a számokat, mígnem elhatároztam magam, és beütöttem Sasori számát. Eltelt pár másodpercbe, mire felvette.
   - Igen? – szólt bele mély, kellemes hangján. Kinyitottam a számat, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. – Van ott valaki?
  
- Szia – nyögtem nagy nehezen. – Sakura vagyok.
Kínos csend borult kettőnkre, én nagyot nyeltem. Kezdtem kellemetlenül érezni magam.
   - Miért hívtál? – szólalt meg végül. Hátrasimítottam rózsaszín tincseimet.
   - Rég beszéltünk – mondtam halkan. – Hiányzol.
Talán megdöbbentettem, talán nem, mindenesetre a következő húsz másodperces csendből kikövetkeztetve, kicsit lesokkolt.
   - Azt hittem, utálsz.
  
- Nem utáltalak! Csak kisebbségi érzetem volt – nevettem el magam gyengén, de ő nem követte a példámat.
   - Akkor jó. Már azt hittem. Nem futunk össze valamikor?
Megkönnyebbültem, hogy nem nekem kellett kimondanom. Még egy kicsit rosszul éreztem magam miatta, de kicsit kezdett visszatérni az önbizalmam. Ha Sasorival voltam, mindig éreztem, hogy erős vagyok. Ismét olyan akarok lenni.
   - De igen! Mondjuk holnap este? – kaptam az alkalmon.
   - Nekem megfelel. Érted megyek 7-re.
Nem kérdeztem meg, hogy tudja-e hol lakok. Hisz sokáig ő is itt élt velem. Örültem, hogy le tudtam vele beszélni a találkát, és később boldogan újságoltam el Deidarának, hogy talán még is kibékülünk Sasorival. A boldogságtól egy pillanatra el is felejtettem Hinatát, de szinte azon nyomban visszatért aggodalmam.
   Másnap felkerestem őket. Ezúttal vigyáztam, hogy hátra ne essek a csúszós úton. Már nagyon régóta esett a hó, és most is akkora volt, hogy még suliba sem kellett mennem.
   Hanabi nyitott ajtót, és sírva borult a nyakamba, úgy invitált beljebb. Rémséges képek lepték el elmémet, amint megláttam a kisírt szemeket, amiket Hinata húga viselt. Ugye nem…?
   - Hinata még mindig nincs meg – zokogott fel. – Nem találjuk sehol, még Kiba sem veszi fel a telefonját. Ezt nem hiszem el! Mi van, ha baja esett?
Próbáltam nyugtatni, vigasztalóan veregettem a hátát, de közben nekem is remegett a kezem. Hogy szívódhatott fel csak úgy? Még Kiba sincs meg. De ő hátha szólt valakinek. De vajon kitől kérhetnék segítséget?
   Csendben néztem, ahogy Hanabi szipogva törölgeti szemeit, olykor-olykor felsírt.
   - Hanabi? – szólaltam meg, hirtelen támadt ötlettől. Hisz ő mindent tud. – Ki Kiba legjobb barátja?
   - Aburame Shino – mondta olyan természetességgel, mintha tudnom kellene. Nem tudok róla semmit, hiába az évfolyamtársam.
   - Értem – bólintottam izgatottan. – Meg tudod adni a számát?
Hanabi bólintott, majd diktálni kezdte, és én örvendezve írtam bele telefonomba. Végre valami, amin elindulhatok.
   - Köszönöm! Most mennem kell! Ne félj, Hinata előkerül! - Megsimogattam a hátát, miközben nagyot fújt zsebkendőjébe. Még egy futó mosollyal elbúcsúztam, majd kiléptem az utcára. Letrappoltam a csúszós lépcsőn, majd gyorsan elő is kaptam a telefonomat. Tárcsáztam Shino számát.
   - Háló? ­– szólt bele mély hangján.
   - Szia, Sakura vagyok!
   - Honnan tudod a számomat? ­– Éreztem a hangjában a meglepettséget.
   - Hanabi adta meg, de mindegy. Kiba miatt hívlak!
   - Mi van vele?
 
 - Hinata eltűnt. Nem találkoztál mostanában Kibával? – kérdeztem reménykedve.
   - Nem, már egy ideje nem hallottam felőle – hangzott az egykedvű válasz, amitől lelohadt a kedvem. – Bezzeg Hinatával tud foglalkozni.
   - Persze-persze – hagytam rá, majd lázasan kezdtem el törni a fejem. – Akkor Kiba nem is említette, hogy hova megy?
   - Nem.
Elköszöntem Shinótól, majd nekirogytam a panelajtónak. A francba! Az utolsó reményem is odaveszett, most mégis mi a lótúrót csináljak? Ma még találkozóm is van Sasorival, ráadásul alig van egy órám, és itt lesz értem.
   Berohantam a lakásomba, és gyors egymásutánban végeztem el legfontosabb dolgaim. Hétkor megcsörrent a telefonom, én pedig azonnal felvettem csizmámat, és kimentem a házból. A kabátomat útközben kanyarintottam vállamra. Megtorpantam, mikor kiléptek az ajtón. Az utcán egy sötétvörös autó állt; gazdája tekintete csak most találkozott az enyémmel. Milyen rég nem láttam. Komótos léptekkel mentem le a lépcsőn, és nagyot sóhajtva ültem be mellé a kocsiba.
   - Szia – szólalt meg egy kis idő után. Hangja semmit sem változott, de még most is kicsit összerándultam tőle.
   - Szia – köszöntem végül én is. A motor hangja felbődült, és Sasori rálépett a gázra. Nem tudtam, hova visz, nem beszéltük meg, de vakon megbíztam benne.
   - Meglepődtem, mikor felhívtál – kezdte a beszélgetést. – Miért tetted?
   - Hiányoztál – feleltem egy kis idő múlva, és lehorgasztottam a fejemet. – Rájöttem, hogy egy ostoba csitri voltam.
Sasori felnevetett.
   - Jogos volt – mondta, és enyhén rám sandított. – Épp ezért jöttem el, hogy te is kicsit kibontakozhass.
   - Hazudsz! – Mindig megéreztem, ha nem mond igazat, és most is így volt. Nem felelt. – Mindegy!
   - Suli hogy megy? – váltott gyorsan témát.
   - Jól – vontam vállat. – Hinata eltűnt.
   - Hogy-hogy? – lepődött meg Sasori.
   - Nagyon aggódok érte. Ráadásul a barátjáról sincs semmi hír.
   - Nem lehet, hogy együtt vannak?
   - De – bólintottam. – De én vagyok Hinata legjobb barátnője, és nekem nem szólt, hogy elmegy. Napok óta nem jár haza.
Sasori felnevetett, én pedig hitetlenkedő pillantást vetettem rá.
   - Ne aggódj! – mosolygott rám. – Biztos, hogy nemsokára előkerül.
Remélem, gondoltam elkeseredetten, és mikor feleszméltem, hogy a motor leállt, kiszálltam a kocsiból. Sasori egy kis étterembe vitt, pont oda, amit nagyon szerettem. Boldogságtól dagadó mellkassal néztem rá Sasorira, és bementünk az épületbe. Fekete mellényű pincér jött oda hozzánk, és pukedlizve hajolt meg.
   - Mit hozhatok? – kérdezte fenségesen. Rendeltem egy tál sushit egy kis sake-val, és miután Sasori is rendelt, eltűnt a pincér a nagyajtó mögött. Az ablakán látni lehetett a séf szakácssapkáját, amint szinte leveri magasságával a lámpát. Kurta bajszát megigazította, és nekilátott a főzésnek. Gyomrom hatalmasat kordult. Sasori elmosolyodott.
   - Tudtam, hogy ma még nem ettél semmit – vigyorgott rám pimaszul. Nyelvet öltöttem. Elgondolkozva nézegettem az éttermet, néha-néha ránéztem Sasorira is.
   - Deidara mondta, hogy egyik nap átugrott hozzád – szólt hirtelen.
   - Ja – hagytam rá. – Felhívtam tesi közben.
   - Megint lógtál? – Felnevettem szemrehányó pillantásától. – Semmit nem változol.
Mosolyogva kortyoltam bele a sake-ba, amit kihozott nekünk a pukedliző pincér, majd nagyot cuppantva fordultam ismét Sasori felé.
   - Van tüzed? – kérdeztem hirtelen.
   - Miért? – vonta fel egyik szemöldökét. – Csak nem…?
Elpirultam, mire egy lesújtó pillantással is megajándékozott.
   - Nem tehetek róla, na! – méltatlankodtam.
   - Szokj le! – ripakodott rám, mint egy gondos bátyó. Igen, lehet, hogy azt kéne, de ha már egyszer rászoktam, nehéz lesz letenni.
   - Ez olyan, mint nálad a taggelés – vontam fel szemöldököm. – Nincs jobb dolgod, minthogy összefirkáld a vacakjaiddal a vonatokat?
Vállat vont, én a szememet forgattam.
   - Nincs – vigyorodott el végül.
   - Na, látod! – sóhajtottam fel. – Én sem mondom, hogy szokj le róla!
   - De a kettő nem ugyanaz! Te a szervezetedet rongálod, én a várost.
   - A cigi nem illegális! – vágtam vissza huncut mosollyal. Lemondóan sóhajtott.
   - Inkább nem vitatkozom veled – adtam meg magát. Diadalmasan mosolyodtam el.
   Nyolc perc múlva már csendesen falatoztuk a sushit, olykor-olykor egy korty sake-val leöblítve a falatokat.
   - Van barátnőd? – jutott hirtelen eszembe. Hitetlenkedve nézett rám.
   - Az kéne még – riadt meg. – Van fontosabb dolgom is.
Sosem értettem Sasori észjárását, de hát ő tudja. Dögös pasi, szerintem minden csaj már rég hanyatt dobta volna magát előtte, ha csak egy kicsit is érdekelnék a lányok. Ő dolga, határoztam el, és nagyot kortyoltam az alkoholból.
   Ismét a kocsiban ültünk; Sasori felajánlotta, hogy hazavisz, és én örömmel vettem. A sok sake úgy is megártott egy kicsit. A hó megint esett, a pelyhek lassanként szállingóztak le az útra.
   - Köszönöm, hogy hazahoztál, és megkíméltél az elcsúszástól – vakargattam meg zavartan a tarkóm. Sasori elvigyorodott.
   - Nincs mit!
Szoros ölelésben részesítettem. Hogy miért nem hívtam fel előbb… Éreztem, ahogy a testembe újfent beáramlik az erő. Sasori felélesztett. Búcsút mondtunk egymásnak, és az ajtóból néztem, ahogy integetve eltávolodik az utcából. Lábujjaim sec-perc alatt fagytak le, így gyorsan be is szaladtam a lakásba. Boldog voltam, annak ellenére is, hogy Hinata nem lehetett velem… Hinata… Vajon mi lehet vele? Valahogy úgy éreztem, nem tűrhetem ölbe tett kézzel, hogy eltűnt. Meg kell keresnem!

*

   Sóhajtva fordult le az országútra, és átlépett a szalagkorlát felett. Szívesen stoppolt volna – hisz a tél miatt nagyon fázott -, de nem akarta, hogy a rendőrök rátaláljanak. Néhány napja volt már úton úgy, hogy nem szólt senkinek. Még Neki sem.
   Megigazította vállán a hátizsákot, elnézte az előtte haladó autók távolodó fényeit. Konohára gondolt, ahonnan eljött, és azóta se ment vissza.

Sakura…

   - Ott hagytam a legjobb barátnőmet – motyogta kelletlenül. Belülről mardosta a bűntudat. Kiba is biztos agyon keresi őt mindenhol. Még Hanabitól sem köszönt el. Fogta magát, minden szükséges dolgot bepakolt a táskájába, és már indult is neki a nagyvilágnak pirkadatkor. Talán meggondolatlan volt, de bízott benne, hogy valahol máshol szép jövő vár rá. Egy sokkal szebb… Muszáj volt eljönnie, Konohában előbb érte volna el a…
   Egy autó állt meg mellette. Sötétített ablakát lehúzta az anyós ülésen ülő, és vigyorgó képével a hóban álldogálóra nézett.
   - Szia – köszönt neki vidáman. – Elvigyünk?
A lány tekintete a volán mögött ülő mogorva alakra esett. Szinte ösztönösen bízott meg bennük, pedig nem is ismerte őket. A vigyorgó fiú beletúrt hajába, míg a lány és a sofőr tekintete találkozott. Semmi melegség nem volt a fiú tekintetében. Csak az üresség és a végtelen ridegség.
   - Na, mi lesz? – vonta fel szemöldökét.
A lány automatikusan mozdult. Döntött. Lehet, hogy később még megbánja, de perpillanat minden megfelelt neki. Bizonytalanul elmosolyodott, és félénken beszállt az autó hátsó ülésére. A vidám fiú bíztatóan mosolygott rá, a másik pedig rálépett a gázra.

 

Runaway
Első könyv
III. fejezet

 

   Valahogy rossz érzésem támadt. Ott álltam az út közepén, és néztem a mellettem elsuhanó autókat, amint rám fröcskölik az esővizet. A ruhám száraz maradt, tekintetemmel csodálkozva néztem az autó után. Senki nem vett észre. Zöld szemeimmel bizonytalanul bámultam a tájat, olykor-olykor felkapva a fejemet. Mi lehet itt? Az ég hullatta könnyeit, én pedig felé emeltem a fejemet. Egyre csak zuhogott az eső, de én még mindig csont száraz voltam. Kegyetlen az élet. Mintha nem is lennék annyira a részese. Hátra arcot csináltam, és előkaptam a zsebemből az öngyújtómat. Arról eltűnt a felirat. Valahogy nem csodálkoztam rajta, nyugodtan emeltem fel fejemet, és néztem az autók távolodó fényeit. Szívem őrült iramban kezdett el dobogni, kezemből kiesett az öngyújtó. Hangos koppanással ért földet. Tekintetem elhomályosult, majd éles dudaszó következett.

*

   Riadtan keltem fel. Automatikusan ragadtam meg a telefonomat, és fülemhez szorítottam. Szívem őrült iramban zakatolt.
   - Igen? – nyeltem nagyot.
   - Sakura – szólt bele egy mély hang. Azonnal felismertem. – Kiba előkerült.
  
- Hinata ott van? – kérdeztem reménykedve, de Shino csak egy csalódott nyögést hallatott.
   - Nincs. Kiba ki van akadva. Azt mondja, hogy őt kereste eddig, mert nem jelent meg a randevújukon. Azt mondta, hogy nem találja, teljesen felszívódott.
Rémülten dőltem neki a falnak. Ha még Kiba sem tudja, hol van, akkor mit tehetek én? Nem tűnhetett el csak úgy!
   - Értem, köszi – motyogtam, és lecsaptam a telefont. A francba. Felálltam a kanapéról, és kimentem a teraszra. Rágyújtottam egy cigire. A füst lassan szállt ki a levegőre, de már nem fintorogtam a látványától és a szagától, hisz már megnyugtató hatással volt rám. Ennek ellenére még is utáltam a cigarettát. Nem is irtóztam nála jobban semminél, mégsem tudtam leszokni. Egyszerre gyűlöltem és imádtam ezt a káros dolgot.
   - Ch – horkantam fel, és elnyomtam a hamutálban a csikket. A hidegtől átfagyott tagokkal mentem vissza a jó melegbe, és begyújtottam a kandallót. A meleg azonnal megcsapott. Lehuppantam a kanapéra. Nagyon álmos voltam, állva el tudtam volna aludni. Éreztem, ahogy apránként csukódik le a szemhéjam, és eldőlök a kanapén.

*

   Sötét volt, amikor kezeket éreztem a vállamon, melyek erősen rázogattak. Hunyorogva néztem fel felkeltőm arcába, de csak a sötét csuklyával találkoztam. Ösztönösen csúsztam hátrébb a kanapén.
   - Ki vagy? – kérdeztem nagyot nyelve.
   - Az nem fontos – mondta, és én egyből leszűrtem, hogy nővel beszélek. – El kell tűnnöd innen! Azt hiszik, közöd van Hinata eltűnéséhez.
Enyhén meglepett a hír. Hogy közöm van Hinata eltűnéséhez? De hisz…
   - Hinata a legjobb barátnőm! – akadtam ki.
   - Tudom – bólintott. – De hamarosan eljönnek érted, el kell tűnnöd innen, MOST!
   - Miért bízzak benned?
   - Mindketten tudjuk, hogy Hinata még él. Meg kell találnod!
Bólintottam. Valahogy ösztönösen megbíztam benne, és ez nagyon zavaró volt. Miután elment, szinte automatikusan álltam fel, és kezdtem neki a csomagolásnak. Gyorsan szaladtam fel a szobámba, fejemben tartva, hogy már nem sok időm maradt. Nem akartam sok cuccot cipelni, így megragadtam az iskolatáskámat; az összes könyvet az ágyamra szórtam – tolltartóm tartalma kiömlött, de nem foglalkoztam vele. Szekrényemhez ugorva kivettem néhány ruhát – köztük több meleget, hisz még tél van -, majd az íróasztalomhoz léptem. Fogalmam sem volt, hogy egyelőre hova megyek, de most ez még nem foglalkoztatott. Pénztárcámat és az adataimat is jó mélyre dugtam a táskámban, és leszaladtam a lépcsőn. Szüleim titkos széfjéből elcsórtam pár yent – hisz egy ideig nem fogom őket látni -, majd a konyhába léptem. Gyorsan csináltam magamnak egy rakás szendvicset, hogy azért az úton ne haljak éhen, és néhány termoszt is megtöltöttem jó meleg teával, melyeket sietősen dobáltam be a hátizsákomba. Elégetetten tettem csípőre a kezem, majd mikor a falióra hatalmasat kondult, szaladtam csizmámért. Öt meleg pulóvert kaptam fel felülre, arra pedig a kabátomat, és miután táskámat is a vállamra csaptam, elindultam a hátsó ajtó felé. Minden ablakot és ajtót gondosan bezártam, holott tudtam, hogy úgyis bejönnek, ha akarnak. A hátsó ajtón kilépve megcsapott a hűvös esti levegő. Nem indultam el a belváros felé, hisz ott akármikor rám találhatnak, helyette az erdő felé igyekeztem. Sapkám megvédte fülemet a hideg széltől, sálamat ajkamig felhúztam, hogy még ott se fázzak. Kesztyűs kezem nyugodtan pihent zsebem rejtekén. Csak most fogtam fel, hogy senkinek nem szóltam az ég egy adta világon. Még Sasorinak sem… Talán nem is baj, az kéne még, hogy rajta is keressenek, bár így sem kizárt. De legalább nem tud semmiről, és ezt üldözőim is képesek lesznek majd felfogni. Ha egyáltalán üldöznek… Vajon az a nő igazat mondott?
   Óvatosan lépdeltem a hófödte úton, meg nem kísérelve az elcsúszást. Nem akartam fájós hátsóval folytatni utamat, pedig minél előbb magam mögött akartam hagyni ezt a helyet. Kapucnimat jó szorosan húztam a fejemre, miközben zöld szemeimmel az utat fürkésztem. Valahogy takarásban kellett maradnom.
   - Vajon tényleg jó ötlet volt eljönni onnan? – kérdeztem magamtól. Nem akartam kételkedni, csak Hinata járt a fejemben. Meg kell keresnem! Sasori erőt adott nekem, és úgy éreztem, hogy most legszívesebben futnák, ahogy a lábam bírja.
   Hirtelen változtattam irányt, amikor balra tévedt a tekintetem. Az éjjeli buszjárat most pont kapóra jönne nekem, és még pénz is van nálam, hogy vegyek belőle jegyet. Elindultam a kihalt megálló felé, és dideregve vártam, hogy megérkezzen a busz. Az öt perc várakozás alatt csak egy néni fáradt mellém, aki egy kisfiú kezét szorongatta.
   - Nagymama – szólt vékonyka hangján a kisfiú. – Anyuhoz megyünk?
   - Igen, drágám! – nézett rá a néni. – Meglátogatjuk édesanyádat.
   - Örülni fog, ha meglát? – kérdezett ismét a gyerek.
   - Természetesen. – A válasz egy mosoly volt. A kisfiú boldogan nézte a közeledő busz fényeit, majd mikor az megállt előtte, vidáman szállt fel rá. Vajon miért ilyen későn kelnek útra? Mélázásomból a buszsofőr hangja húzott vissza.
   - Nem száll fel, kisasszony? – kérdezte. Nem válaszoltam, helyette komótos léptekkel battyogtam fel a vizes lépcsőn. A végállomásig vettem jegyet, majd leültem egy szabad helyre. Nem voltak sokan a buszon, mégis sokáig kerestem egy megfelelő hely után. A néni és a kisfiú néhány sorral voltak csak előttem. A gyermek arcán még mindig az a levakarhatatlan mosoly tündökölt, ami még engem is kihozott nyomott hangulatomból. Tekintetemet az ablak felé fordítottam, miközben egy rakoncátlan rózsaszín tincset visszacsúsztattam kapucnim rejtekébe. A busz elindult. A táj elmosódott körülöttem, még a kisfiú hangos nevetését is távoli neszként érzékeltem. Végleg itt hagyom Konohát; Hinata, jövök!
   Számomra még mindig rejtély volt a csuklyás kiléte. Igen, tudtam, hogy Hinata még él, ez ösztönös megérzés volt. Bíztam a megérzéseimben, és tudtam, hogy most sem kell csalódnom benne. Hinata még él. De vajon a hangsúly azon van, hogy még? Vajon miért ment el? Még Kibának sem szólt, sőt! A húga sem tud semmit, bár ezen nem is csodálkozom. Viszonyuk annyira nem volt jó. De vajon honnan tudta az a nő, hogy keresni fognak? Így visszagondolva… már nem is volt olyan jó ötlet eljönni otthonról. Na, mindegy.
   Ismét kibámultam az ablakon. Kint sötéten ragyogott az ég, csak a messze felbukkanó városok halvány fényei tudatták velem, hogy a civilizáció még a közelben van. Fejemet az ablaknak hajtottam, és lassan lehunytam a szemem.

*

   Arra keltem, hogy valaki rázogatja a vállamat, és apránként nyitottam fel a szememet. Egy kisfiúval találtam szembe magam. Vidáman mosolygott bambulásomon, majd leült mellém.
   - Végállomás – mondta. – A bácsi azt kéri, szállj le!
   - Te nem szállsz le? – kérdeztem tompán, miközben kiegyenesedtem.
   - De – vágta rá. – Csak fel kellett ébresztenem a nénit.
   - Tegezz csak – mosolyogtam rá. Neki még szélesebb vigyor szökött az arcára, majd kacarászva szállt le a székről, és szaladt oda nagymamájához. Milyen tündéri gyerek! Végül én is utánuk szálltam. Teljesen ismeretlen helyen találtam magam, nyílván már rég elhagytam Konohát. Messzebb kéne mennem, de közben a szemem előtt kéne azt is tartanom, hogy Hinatát keresem, és nem kéjutazáson vagyok. Az aluljáróba igyekeztem, hogy felszállhassak a földalattira. A kisfiú és a néni oda már nem jöttek velem, de még mindig a fülemben csengett a gyermek hangja. Bár nekem is lenne egy ilyen kis csibészem…!
   A földalatti pillanatok alatt érkezett meg, és egyből felszálltam rá. Szerencsére épp akadt üres hely, így gyorsan le is foglaltam, közben azon tűnődve, milyen sok éjszakai krapek van az országban. Nappal nem látok ennyi embert tömegesen közlekedni. Táskámat az ölembe tettem, és néha-néha belepillantottam a mellettem ülő férfi napi újságjába. Olykor vele együtt olvastam a sorokat, és ha épp belemélyültem, akkor szitkozódtam, ha lapozott. Egy idő után azonban levettem tekintetem a betűkről, és a földalattin utazó népet kezdtem el vizslatni. A lehető legkülönfélébb figurák fordultak meg ezen a helyen; az egyik sarokban egy kisebb lánycsoport ült, akik a legkülönfélébb színű ruhákat viselték. Egyforma sapkájukon játékos pom-pom virított, mely vadul ugrált, ha gazdája elfordította a fejét. Vékony hangon kacarásztak, olykor-olykor összepacsiztak, míg a többi a tenyerébe kuncogott. Olyan 14-15 éves korosztály lehetett megítélésem alapján.
   Velem szemben egy mogorva nő ült, aki gyakran vetett sötét pillantásokat a kis lánycsoportra. Szeme alatt sötét karika díszelgett, a feje tetején ülő sapka meg már krónikusan az égbe meredt. Hosszan fújtam ki a levegőt, és kényelmesen hátradőltem az ülésen. Itt is a végállomás felé igyekeztem.
   Ijedten rezzentem össze, amikor megszólalt zsebemben a telefonom – a mellettem ülő lesújtó pillantást vetett rám -, és megnéztem a kijelzőt.

Sasori

Ne, ne és ne! Nem akarom őt belekeverni! Szemrebbenés nélkül nyomtam le a telefont, és sóhajtva dőltem ismét hátra. Bíztam benne, hogy többet nem fog hívni, de ezek szerint már reggel van, és épp átugrott hozzám, hogy a mai terveimről érdeklődjön. Egészen biztosan elmentem volna vele valahova, ha nem figyelmeztetett volna az a titokzatos, csuklyás nő hajnalban, hogy meneküljek.

*

   A végállomás hamar megérkezett, és megkönnyebbülten szálltam le a földalattiról. Kicsit furcsának éreztem, hogy a föld alatt van térerő, Konohában sosem volt, pedig reméltem, hogy nem lesz.
   Azonban a felszínre érve ismét megcsörrent a telefonom, de ezúttal fülemhez emeltem. Sasori mély, megnyugtató hangja vésődött bele fülembe.
   - Sakura – szólalt bele. – Hol vagy? Kerestelek a lakásodon, de semmi.
   - Nem vagyok otthon – motyogtam. Nem akartam Sasorit belekeverni, így elhatároztam, hogy nem mondok neki semmit.
   - Hol vagy? – ismételte meg magát.
   - Nem mondhatom meg – feleltem makacsul. – Nem akarlak belekeverni.
   - Tudnom kell, hol vagy! Kérlek!
   - Sajnálom!
   - Csak most kaptalak vissza! – esett kétségbe, és nekem majd’ megszakadt a szívem. – A húgom vagy!
   - Egyszer visszatérek! Ígérem!
Lecsaptam a telefont. A húgom vagy! – Csak ez visszhangzott a fejemben. Ezzel a mondattal felébresztett bennem valamit: a bátorságomat. Elvégre bátraké a szerencse, nem? Talán én is lehetek olyan, mint Sasori. Elvégre hátat fordítottam szüleimnek, nem? Elhagytam őket, ahogy Sasori is. Mindkét gyermekük „odalett”.
   Kihalt vidéken találtam magam, miután alaposan körülnéztem. Emberek ugyan voltak, mindegyikük sietett a végállomás mellett álló lakótelepre. Körülötte csak a kihalt pusztaság volt, mely most hófödte tájként terült el magam előtt. Kapucnimat még szorosabban húztam a fejemre, és tettem pár bágyadt lépést az elhagyatott vonatállomás felé. Sakura, Sakura, ismételgettem magamban. Mibe nem keveredtél…
   Csizmámmal játékos nyomokat hagytam a hóban, olykor-olykor egy-egy mosolygós arcot is rajzoltam bele. Az ég felé néztem, ahonnan vidám hatást keltve szállingóztak le az újabb pelyhek. Fekete selyemkabátomon szépen rajzolódtak ki, melyeket most ujjam végére csippentettem, és elnéztem őket a fekete kesztyűmön. Milyen szép is a tél! Csak kár, hogy még úgy is megfagyok, hogy öt pulcsi van rajtam. Elnéztem a távolba. Végtelenségig futottak a sínek, melyeket erősen fedett be a hó. Látszott rajta, hogy már jó ideje nem használták őket. Lassan indultam el feléjük, és ha épp elértem egyet, egyensúlyozva bicegtem rajta. Olyan szabadnak és ugyanakkor ostobának éreztem magam. Mindig elfogott a kétely, hogy talán meggondolatlanul cselekedtem, de szívem mélyén egyetértettem azzal az idegennel. Most Hinata a legfontosabb.
   Leszálltam a sínekről, miközben kivettem egy szendvicset a táskámból. Gyomrom már követelte a mai adagját, amit készségesen adtam meg neki. A szendvics után meleg teával fejeztem be reggelimet, és ismét útnak indultam a sínek mentén. Nagyon messzinek tűntek, de minél messzebb vagyok a várostól, annál jobb. Sálamat orromig felhúztam, szinte csak a szemem látszott ki. Most is hálát adtam az égnek, hogy nem magas sarkú csizmában flangálok a tél közepén. Kabátomat megint összehúztam jó szorosan. Még szerencse, hogy a szél nem fúj.
   Egyre csak mentem, lábam már a zsibbadás szélén állt, de csak kitartóan gyalogoltam. Úgy éreztem, mintha várna rám valaki a távolban. Nem sokat tévedtem. Ahogy egyre sétáltam, valamit megpillantottam a hóban. Feltűnő volt, tekintve, hogy körülötte minden fehérben pompázott. Borzongás futott végig rajtam; ember alakja volt, és miután erről tényleg megbizonyosodtam, futottam felé. Nem hibáztam. Egy lány feküdt a hóban – talán velem egyidős lehetett -, vörös haja angyalian terült el mellette. Szeme csukva volt, karjai élettelenül feküdtek két oldalán. Kitapintottam a pulzusát, és némi megkönnyebbüléssel fogtam el, hogy még él. A lábára pillantottam; véresen, cafatokban lógott lábszárán a nadrág, alatta vörösen tündökölt felcsillanó vére. Segítenem kell rajta! – döntöttem el magamban, és azonnal kotorászni kezdtem táskámban a megfelelő elsősegély dolgokért kutakodva, olykor-olykor rápillantva a lány arcára. Vajon mit kereshet itt?