Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bűnös Románc

2011.01.08

 1.fejezet

 

Bűnös románc

 

   Csodaszép ez a mai reggel, ahogy a madarak csiripelnek, és az égen süt a nap. Ez művészet. Sokkal szebb lenne a nap, ha Sasori-sama is betoppanna végre, mert már vagy tíz perce rá várok. Türelmetlenül dörömbölök lábammal a vizes talajon, ugyanis Konan épp most mosott fel. Szerintem örül, hogy összesarazom. 
  

   Ekkor Sasori-sama lépett mellém.
- Indulhatunk? - kérdezte tőlem komoran. 
- Jó lenne - dörmögtem és a kijárat felé indultuk, de hallottuk még a távolban Konan visítását. Ritkán szokott visítani. Nagyon, de nagyon ritkán. Körülbelül annyit beszél, mint Pein. Látszik, hogy együtt nőttek fel. Sasori-samával Sunába indultunk, a Kazekageért. De azt hiszem, közben majd meg kell állnunk, ugyanis nem ettem egy falatot sem. Szinte érzem, ahogy gyomrom tiltakozik a hosszú út ellen, úgy dörömböl bőröm alatt. Szemem sarkából észrevettem, hogy Sasori-sama lesajnálóan rám mered. Fintorogva felemeltem a fejemet, és az égen kúszó bárányfelhőkre fordítottam a tekintetemet.

 

   Sasori-sama hirtelen torpant meg, majdnem nekiütköztem. 
- Mi a baj? - kérdeztem. - Sasori-sama?
Sasori-sama nem felelt. Szemével a tájat kutatta, s észre sem véve engem, elindult. Kicsit félszegen követtem, majd megint megtorpant. A szél egyre erősebben a fújt, köpenyünket meg is hintáztatta. 
 

Nem sokkal később elértük a sivatag határát - közben egyszer pihentünk - és elindultunk a forró homokon, egészen addig a sziklahegyekig, amik mögött Suna rejtőzik. A szél erősen fújt, a homokszemeket könnyű táncra hívta, s seperte vele a többi homokszemet. Homokbuckák mozdultak meg a távolban. Sasori-samával hamarosan elértük a sivatag közepét, a távolban álló hatalmas szikla már feltűnt előttünk. Vajon értesültek róla, hogy két Akatsukis tart Sunába, hogy elvigye a Kazekagét? Kétlem, igaz, könnyen lehet, hogy őrszemek vizslatják az eget. 
 

A homok sercegett a lábam alatt, egyszer-kétszer, mintha rá is léptem volna valamire. Egy csörgőkígyót már fel is robbantottam. A sziklák vészesen közeledtek, a tövében növő növényeket megbillentette a szél, a homok pedig betakarta őket; néhol itt-ott kivillanó ágak jelentek meg a homok alól. A két szikla között egy rés volt, ami előtt egy jól ismert ember állt. Sasori-sama egyik kémje. 
- Sasori-sama, Deidara-sama - biccentett és letérdelt. Míg Sasori-sama beszélt, addig én a kém mögötti pontra tévedtem. Halott emberek mindenhol, úgy látszik, jól végezte a munkáját. Ajkaim vigyorra húzódtak, s követtem a kémet és Sasori-samát. Alaposabban körül tudtam nézni. 
 

A vér beborította a homokozott járólapokat, vagy inkább a megdermedt sarat, a sziklafalat vörösre festette az áldozatok vére. A két szikla közötti rés sem volt hosszú, néhány másodperc múlva bőrömet végigszántotta a menetszél, a napfény erősen megsütötte arcomat. Előttünk Suna épületei álltak, s én várakozóan pillantottam Sasori-samára. 
- Megyek - mondtam sóhajtva, mikor megláttam ingerült pillantását. Zsebemből egy kis robbanóanyagot szedtem elő, s kezemen lévő száj segítségével egy madarat formáztam.
- Most végre megtekintheted az új alkotásomat - vigyorogtam rá Sasori-samára. Ő csak lenézően pillantott rám, melynek hatására elöntött a méreg. De nem volt időm ezzel foglalkozni, vár a Kazekage. Kézjelet formáltam, s a madárkából nagy lett. Új alkotás, új művészet. Ezzel nyerek.

 

Madaramra felugorva már a levegőben szárnyaltam, s néztem az őrszemeket. 
Egy... kettő... három. Összesen hárman nézték az eget. Ez könnyű lesz. Robbanó pókjaimmal leszórtam rájuk, s összpontosítottam.
- Katsu - kiáltottam. És robbanás... a legszebb dolog, amit valaha láttam. Ez az én művészetem. Madaram ereszkedni kezdett és leugrottam a Kazekage irodája elé. az ablakhoz osontam, s bepillantottam a kerek üvegen keresztül. Többen voltak ment. A Kazekage, egy szőke lány, egy maszkos gyerek, nocsak, a Kilencfarkú Jinchuuriki és... egy lány. De szebbet még sosem láttam.

Haja - különleges módon - rózsaszín volt, mint a cseresznye virág. Haja meglibbent, amikor gyönyörű smaragdzöld szemeivel gyilkos pillantásokkal fordult a Kilencfarkú Jinchuuriki felé. Elmosolyodtam. Még így is gyönyörű volt. Bár közelebbről megcsodálhatnám. Azt hiszem, a Kazekage iránti tervezett támadást el kéne halasztanom. Már csak azért is, mert erős társai vannak. Madaramra ismét felpattantam, majd visszarepültem Sasori-sama felé.

- Miért jöttél vissza? - förmedt rám Sasori-sama. 
- Kicsit sokan voltak mellette, egy ilyen esetben kész öngyilkosság lett volna rátámadnom a Kazekagéra - vontam vállat. 
- Kik? - kérdezte társam. 
- Pár konohai szökevény - legyintettem és elléptem Sasori-sama mellett. 
- Hm. Akkor holnap megpróbáljuk. 
- Az nehéz lesz - szóltam.
- Miért? - nézett rám.
- Három őrszemet felrobbantottam. 
Sasori-sama lenézően pillantott rám, majd elment aludni. Nekem is azt kéne, de sajnos őrködnöm kell. Erre utalt legfőképp Sasori-sama utolsó pillantása. De nincs kedvem őrködni. Mozogni akarok, ki akarom magamból oldani azt a feszültséget, amit érzek.

 

Hátrapillantottam, de Sasori-samát nem láttam. Rendben, most vagy soha. Madaramat ismét megformáltam, majd felugorva rá, a falu szélére repültem. Mindenhol a homok. Akatsuki köpenyemet levettem, s úgy ballagtam tovább egy közeli játszótér szerűségre. Üres, kihalt volt, csak egy ember ült az egyik hintában.

 

Szívem a tokromba ugrott, s vadul ficánkolni kezdett, amikor megészlelte a rózsaszín tündér közelségét. Ő volt ott, Ő, az a lány, akit a Kazekagénál láttam. Karjai a láncok köré fonódtak, cipőjével rugdosta a földet. Egyre közelebb léptem hozzá, de akkor rám emelte a tekintetét. Észrevett.

Nagyon gyorsan pattant ki a hintából, kunei-t ragadva magához. Nem akarlak bántani. Villámló, de ugyanakkor kérdő tekintettel bámult rám, erősen markolva a kunei kést. 
- Egy Akatsukis - suttogta, mikor észrevette a köpenyt a kezemben. - Ki vagy te?
Gyönyörű hangja van, még ilyen dühösen is. 
- Válaszolj! - kiáltotta. 
- Jó, csak ne ordíts! - emeltem fel két kezemet. Láttam, hogy arcára meglepettség ül ki. - A nevem Deidara. 
- Akatsukis vagy? -kérdezte. 
- Igen - hagytam rá. 
- Miért jöttél? Mit akarsz itt? 
- Sajnálom, vallatásra nem vagyok alkalmas. De most én kérdezek - mosolyodtam el, s láttam, hogy megint meglepődik. 
- Téged, hogy hívnak? 
Habozott, láttam rajta. A kunei a kezében megremegett.
- Ha-Haruno Sakura. - Milyen gyönyörű név. Pont illik hozzá. Sakura... 
- Konohai vagy, igaz? - kérdeztem. Aprót bólintott, s én elmosolyodtam, majd léptem felé néhányat, s ő ugyanennyit hátrált. Én viszont leültem az egyik hintába és az ég felé fordítottam fejem. Sakura még mindig csak állt, kunei-jal a kezében - amit az óta lejjebb eresztett - és nem szólalt meg. 

Végül elrakta a fegyvert. Éreztem a tekintetét magamon, s most én is ránéztem. 
- Semmi rosszat nem akarok itt - magyaráztam. - Csak kikapcsolódásra vágytam, és ez a falu volt a legközelebb.
- Hol van az Akatsuki? - kérdezte. Meglepődtem.
- Nem tudom - feleltem. - Egyszer itt, egyszer ott. 
Tudtam, hogy nem hisz nekem. Ezt én sem hinném el.
- Igen? - kérdezte gúnyosan, s legnagyobb meglepetésemre, leült mellém a hintába. - Igazság szerint, engem nem érdekel az Akatsuki. Nem őt keresem.
- Akkor kit? - néztem rá.
- Uchiha Sasukét - motyogta. Uchiha Sasuke... Elöntött a méreg. 
- Miért keresed őt?
- Vissza akarom vinni a faluba. 
- Uchiha Itachi után ment, igaz? Rajta akar bosszút állni. 
Sakura bólintott. Azt hiszem, jobb, ha nem kérdezek semmit. Elnéztem a szél fútta hajtincseket, amik össze-vissza csapdosták arcát. 
- Szerinted sikerül neki? - kérdezte hirtelen Sakura. - Megölni Itachit.
- Nem tudom. Nem ismerem Sasuke képességeit, de ha olyan, mint a bátyja, akkor van rá esély - feleltem lágyan. Sakura most rám nézett, mire én elmosolyodtam. Amint elnézem, nem tettem rá rossz benyomást. Ezen kicsit meg is lepődtem, azt hittem okosabb ez a lány. Ellenséggel barátkozni? Nem mintha az ellensége szeretnék lenni, sőt! Azt hiszem, közelebb akarok kerülni hozzá. Belenéztem a szemeibe, amiből most egy csillogó könnycsepp buggyant ki és folyt le arcán. Arcára szomorkás mosoly ült ki, s én - akaratom ellenére - letöröltem arcáról a cseppet. Arcán még mindig ott ült a mosoly, majd hirtelen felállt és lefeküdt a homokba. Követtem; a hintából felállva lefeküdtem mellé és ránéztem: szemei csukva voltak, arcán mosoly ült. Csodálatos. Ez a lány gyönyörű.

 

Sokáig feküdtünk a homokban, néztük a csillagokat - egyszer egy hulló csillagot is láttunk. 
- Holnap is itt leszel? - kérdezte tőlem. Mit mondjak?
- Igen - mondtam végül és rámosolyogtam. - Ha akarod. 
Sakura is elmosolyodott. Én viszont felálltam és eltekintettem a távolba. Sasori-sama már biztos keres. Lenéztem a lányra, s láttam, hogy ő felült és értetlenkedve nézett rám, s én kezemet nyújtottam. Mintha egy kicsit boldogan kapaszkodott volna kezeimbe. Felhúztam, s derekánál fogva megtartottam, majd elengedtem. Csodás ez a lány. Olyan jó vele lenni. 

Mélyen a szemébe néztem, de ekkor megölelt, olyan lendülettel, hogy majd' hanyatt estem, majd mikor kizökkentem a kábulatból, visszaöleltem. 

Furcsa ez a lány...

Mikor elengedett, mélyen a szemembe nézett, majd kicsit habozva, egy gyors puszit nyomott az arcomra és elindult.
- Holnap találkozunk - szólt még hátra a válla fölött. - Ugyanekkor.
- Itt leszek - kiáltottam utána vigyorogva. 

Hazaérve, Sasori-sama fogadott, s egyből kérdőre vont, de szerencsére ki tudtam magam azzal vágni, hogy járőröztem. De nem hiszem, hogy elhitte. Gyakran kaptam magam azon, hogy elbóbiskoltam, de olyankor mindig egy rózsaszín hajzuhatag villant emlékezetembe, s azt követte egy csillogó zöld szempár. Nem tudom kiverni a fejemből azt a lányt. Tudom, rémisztő szokás, de arcot sem mostam azóta, mióta megpuszilt. Felpillantottam az égre, ahol most kis bárányfelhők kúsztak, s azt kívántam, hogy bár eljönne már az este. 
- Nem támadunk ma? - kérdezte Sasori-sama. 
- Pihennék egy kicsit, egész éjjel nem aludtam - mondtam ásítva. 
- Hol jártál? - kérdezte, de én nem feleltem, s ő sem húzta tovább a témát. 

Elérkezett az este. Sasori-sama réges-rég aludt, míg én felpattantam és futva indultam el a játszótér felé. Azt hittem, valami megakadályoz abban, hogy odaérjek, de semmi nem állt az utamba, hatalmas szerencsémre. 

És akkor megpillantottam Sakurát. Ugyanott ült, mint tegnap, a kopott kis hintában, rugdosva a földet. Óvatosan mögé lopóztam, s láttam, hogy felemeli a fejét. 
- Deidara-kun - suttogta és felállt. Várakozóan néztem rá, majd ő hirtelen megfordult. 
- Szervusz Sakura-chan - köszöntem vigyorogva. Sakura is elmosolyodott, majd közelebb lépett hozzám, s kezeit átfonva a nyakam körül, magához húzott és megölelt. Milyen finom bőre van... 

Mikor elengedett, kezemet megfogta és az egyik pad felé húzott, majd mindketten leültünk. 
- Telihold van - mondta egy mosollyal az arcán és én bólintottam. - Nagyon szép ma a hold. 
- Az - vigyorodtam el. - De nálad nem szebb. 
Akaratlanul csúsztak ki a számon e szavak, s ijedten pillantottam Sakurára, s döbbenten vettem észre piros és meglepett arcát. Én is elpirultam és zavartan vakargattam meg a tarkómat. 
- Tudod, Deidara-kun - szólalt meg hirtelen. - Sosem hittem volna, hogy egyszer egy bűnözőben fogok megbízni a legjobban. 
Felnevetett, s csilingelő hangja fejembe fészkelte magát. 
- Megbízol bennem? - kérdeztem megkönnyebbülten.
- Igen - bólintott Sakura. - És te? Te megbízol bennem?
- Igen - feleltem és megfogtam a kezét. 

Fellángolt bennem valami. Valami, amit ki kéne adnom, de nem tudom. Érzem, hogy nemsokára elő fog törni valami és lecsap éhes vadállat módjára. Hogy tudnám ezt kontrollálni? 
Sakura szemeibe néztem. Mosoly nem volt az arcán, szemében viszont valami megmagyarázhatatlan csillogást véltem felfedezni. Nyeltem egy nagyot, majd közelebb hajoltam Sakurához és egy finom csókot leheltem édes ajkaira. Nem húzódott el, s ezzel felbátorodást nyertem. Közelebb vontam magamhoz a derekánál fogva, s kicsit felé tornyosulva csapta le ismét ajkaira. Karjait átdobta vállamon és finoman beletúrt hajamba. Érintésétől megremegtem. 

Szeretem... azt hiszem, létezik olyan, hogy szerelem első látásra. Igen, szeretem, attól a perctől, hogy megpillantottam tegnap délután a Kazekage irodájában. 

Úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó perc, amit együtt töltünk. Szívem érte hasad, csak rá vár, hogy karjaim közé zárhassam és megízlelhessem ajkait. Olyan felemelő érzés. Csókunk egyre szenvedélyesebb volt, mígnem a homokban elterülve, faltuk egymást. 

- Tudom, fura ilyen hamar ilyet érezni, de szeretlek - mondtam neki, miközben karjaimban tartottam.
- Talán fura - mosolyodott el Sakura. - Egy olyan embernek, aki nem hasonlóan érez Deidara-kun. 
Fejét felemelte és végigsimítva arcomon, megcsókolt. 
- Szeretlek - suttogtuk egymásnak, a holdfényes éjszakába. 

Sosem voltam még olyan boldog. Mintha egy régen dédelgetett vágyam vált volna valóra. De egy valamit tudok...

Sakura szeret engem.

S én is...

 

 

Vége...